A vitézek

Egyszer valamikor, nem is oly régen,
Egy kicsiny eldugott, szép településen,
A terület ura álmodott egy nagyot,
Vitéz versenyt hírdetett meg legott.

Eljutott a híre ide,
A nagy városnak szivibe.
Mondom is a páromnak, Te!
Elkéne menni most ide!

Nem úgy van az! – mondja nékem,
Messzi táj az, én úgy vélem.
Gondold meg jól – mondom néki.
Vitéz rang jár, ki teljesíti!

Mindjárt felcsillant a szeme,
Iduljunk is rögvest ide!
Felugrunk hát a szekérre,
Az öreg szamár visz vidékre.

Ideérve aztán állunk sorba,
A két pengőt adjuk mi oda.
Így lettünk hát nevezők,
Egy útvonal-követők.

A Vizézi élet, azonban nem leányálom,
Kelünk is át bokron-ágon.
Kő és patak állja utunk,
De mi ezen tovább jutunk.

Jöhet emelkedő, vagy kő,
A két utas meg nem rettenthető.
Látunk mások is utaznak,
de az útról lehullanak.

A két hősünk már fél napja kutyagol,
Szerencsére nincs vad kutya sehol.
Csak pár a kerítés mögött csahol.
S szívünk visz tovább, az út utánunk zakatol.

Megküzdöttünk széllel,
kőve, a magassal és a méllyel.
A homokkal és a sárral,
paroláztunk ördög komával.

Lassan úgy néz ki eljutunk,
Nicsak ott a vége utunk.
De még messzi, van az kérem,
Ránk is szakad az ég szépen.

Mint egy ázott ürge vagyunk,
de mi csak tovább baktatunk,
Beérünk hát a portára,
Vidáman, bár elázva.

Tisztelegve adják át,
A vitézek szép medálját.
S azóta e rege szól:
vitéz lett a nagyvárosi párból.

Advertisements

2015.06.22 – A sóúton

Hosszú és mély az út pora,
Köves ágyon itt volt a só ideiglenes otthona.
Nem járnak már rajta szekerek,
S betyárok sincsenek,
Mégis tapossák néma talpak,
Lépdelnek sorban, szorgosan nyargalnak.

Túrázók lepik el a hajdani sóutat,
Hátizsákjukban só nincs, az egyenes mutat utat.
Meglátni egy buckát, vagy egy kósza őzet,
A gólyát és a nyulat, itt könnyen leled meg.
Kopognak a botok, sok a kilométer
Pokoltanyára érve jut beléd kis étel.

Hiába is keresnéd a magas hegyet,
Azt kell mondanom, biz azt máshol leled.
Útkereszteződés is csak ritkán dívik,
A nap melege itt kövérre hízik.
S ha fájó lábbal végre célba értél,
Jussod legyen jelvény, mit megérdemeltél!

2015.06.16 – A Nap

Fejem felett az ég
kékje oly messzi mereng.
Csoda és világos az egész,
oly sugarakban jön a forróság.

Vajon mi baja ezeknek?
Kérdezi e kicsiny csillag,
Mi nekünk meleget ad.
Eddig úgy fáztatok,
most meg baj, hogy ragyogok?

Semmi sem jó nektek,
Pedig én csak megölellek,
Tehetek én róla,
Hogy ölelésem forró,
S UV-s a csókja?

Fejem felett az ég,
a nap süt rajta rég.
Ragyojgon, mert szép,
Csak ne égessen még!
 

Mi is vagyok?

Az égből áradó szikra,
Sebesen hullik le a porba.
Apró szúrás, kicsi lándzsa,
Tűzdárdával tetoválva.

Keresztül töri a burkot,
Így képezvén egy kis foltot.
Belőle nő, mint egy tű,
S nem tudja még, hogy gyönyörű.

Mert még nem most. Várnia kell.
Amíg a tűnek lába kel.
A közepén korong feszül,
S sugárzásra kényszerül.

Így leszen majd tűből egyszer,
Egy apró kis színes vegyszer.
Mi illatot ád és életet,
Beteríti a földeket.

Éjszakai piknik

Felettem a csillagok,
alattunk a föld ragyog.
Átkarol és rám mosolyog
A világ közbe forog, forog.

Ülünk csak úgy némán,
csendben lassan nézz rám.
Rám borul egy hajfonat,
Nekem örök pillanat.

Előttem egy út,
mögöttem az ajtó,
A kulcsot átnyújtom,
S csak a jövőt látom.

Ülünk a világ szélén,
Egy szél fúj, s a végén,
Megérint egy pillanat,
Egy szép barna hajfonat.

2015.05.25 – A Lélek

Bolyongó, fényes felleg,
Tudatlan ártatlan lélek.
Keresi magának a testet,
Melyet elfoglalva lesz az élet.

Folyamatos körforgásba kerül,
Szurokként kerül rá a tapasztalat,
Füst gomolyog körülötte,
Átkot szórva rá a rossz akarat.

Újra és és újra
Másik életet játszik a lélek.
Sötétedik a felhő,
Eljön egyszer a végítélet.

Rosszat átélni, könnyen lehet,
Tapasztalatot szerezni kellhet.
Megtalálni a jót, és a kincseket,
Megtanulni a szépet, a mértéket.

Mikor válik ez fontossá végre? – kérded
Élni kell hát, s féljed,
Lelkedet boldogság ragyogja,
mert az igaz kincs: Az Élet.

Téli erdő

Éjszaka van,
süvít a szél,
A fák nyőgnek,
Az erdő mesél.

Világít a hóban,
minden megfagyott,
A világ úgy érzed
elhagyott.

Reccsen egy ág,
besüppedt a talaj,
A hideg a húsodba vág,
Egy karom megmar.

Fény gyúl távolban,
megnyitja az utat,
Jégvirágba borultan,
káprázik a múltad.

Puha hóban taposva,
Az ég magasan áll,
És e röpke percben
Egy madár elszáll.