Vándor

Vajon, hogy hívnak és tartoztál-e valakihez? Nem tudom már meg, de hiába is próbáltam mondani neked, hogy menj haza, neked itt volt az otthonod: az egész világ. Örülök, hogy részese lehettem kicsit a kedveségednek és a játékosságodnak. Nem vihetlek haza, a panel nem a te világod, remélem megtalálod azt a helyet, ahová tartoznod kell, mert megérdemled, jó volt látni, ahogy megkergeted a vadakat és játékosan könnyeden értél utol követtél vagy épp előttem haladtál. Utunk és sorsunk kicsit eggyé vált.
Ez a kutyus így vagy úgy, de mindig rámtalált, és követett, vagy előttem járt, egy idő után már utitársának tekintet. Gömörszőlős és Jósfavő között haladtunk együtt az Országos Kék Túra mentén, Jósvafőn én buszra szálltam, ő várt még a buszállomáson, jött volna velem tovább, remélem jól vagy és megtalálod az otthonod ebben a világba. Mi más, mint egy vers jutott eszembe.
SAMSUNG CAMERA PICTURES
Mikor megszülettem nem is láttam, s ettem,
boldog kis családban éltem az életem.
Amíg kicsi voltam szeretgettek engem,
dédelgetet meleg kéz, sen kellett kimennem.
Húzta fülem és a farkam a kis gazdám gyakran,
de nem bántam én, ha simogatást kaptam.
Tudtam akkor, hogy ennél szebb az élet már nem lehet,
voltak labdák, pajtások emberek.
Ahogy telt az idő úgy nőttem én is fel,
s egyre kevésbé kellettem, mint játékszer.
Aztán örültem, ha épp kutyába vettek,
és egy marék csontot elémbe vetettek.
Aztán egyszer utaztunk, sokat és oly messze,
nem tudtam, hogy mi vár, és ot volt a mesgye.
Az a sok illat és játszani való,
oly varázs volt, s csudajó.
Alig néztem jobbra s ők tovább álltak,
egyedül maradtam, illatnak, virágnak.
Sok éve volt ez már, s azóta tudom,
jó sorsom volt nékem, s néha visszasírom.
Nem mardos már csak néha, ez a fájó emlék.
Mit az emberek tettek belém oly rég.
Szeretve lenni jó volt és én is úgy szerettem,
farkam ringott sűrűn és puszit is ejtettem.
Végy észre vándor! Itt vagyok.
Játszok veled, ha akarod.
Megmutatom, amit tudok.
Odamegyek, ha engeded,
s csak egy simogatást, de kérhetek?
Cserébe én puszit adok neked.
Engedd meg, hogy kövesselek!
S végre rám ne követ vessenek!
Erdőt mezőt én ismerem,
igazi játszóház az én nekem.
Hagy mutassam meg neked vándor,
ki erdő illatú az út porától.
Kotróggy! Takarodj! Menj haza! Ismerős szavak,
de a reménykedő szívre mit sem hathatnak.
Érzem én, hogy te valóban ki vagy.
Csak egy kis szeretetet, kis odafigyelést adj nékem,
Hogy vissza-visszatérjen a régi szép elmlékem.
Jó veled az úton, látod, hogy mosolygok?
Nem tudsz ám lerázni, érzem jól a szagod.
Tudom bár jól, hogy az út egyszer véget ér,
de addig is a magányos szív hisz és remél.
A vágy még feléled bennem néha erősen,
hogy otthont meleget és szeretetet találjak.
Vége legyen ennek az egész huzavonaának.
S megsimogassanak végre kedvesen.
Engedd meg, hogy csak egy picit érezzem, hogy hozzád tartozom,
nem kérem a sonkát az asztalon.
Adj nekem esélyt vándor, mosolyogj rám és én rád mosolygok,
Míg nem vagyok egyedül addig vagyok boldog.
Meghallom, ha hívsz, de már nehezen bízom,
ütés verés volt elég rossz jussom.
Hogyha éhes lennék, elfogadnám étked,
de tudd meg, hogy nem ezért követlek téged.
Csak egy kis szeretetet és egy pár jó szót remélek.
S ha szólsz én ugrom rögvest oda,
menjünk ki a világból, ahol nincs éhég, s a sors sem mostoha.

2018.04.06

Advertisements

Egy ember

Mondd, ki vagy te? A mártír talán,
Aki meg hal másért egy bitófán?
Te vagy a hóhér ki lesújt,
S nem marad más neked csak a múlt?

Te vagy tán a hős, ki megment a bajból,
Fehér lován mindig harcol?
A bohóc vagy, kin nevetnek.
Kit nyilvánosan megvetnek?

Lehet, hogy te vagy a holt,
Kiről azt mondják szép élete volt.
De az is lehet te vagy az igaz,
Ki minden hamisságot igába hajaz.

Tán fontosabb kérdés, hogy én ki vagyok?
Egy költő, ki egy verset faragott?
Nem vagyok én egy sem. Mégis minden vagyok,
Mert egyszerűen én csak egy ember vagyok.

(2017.04.11)

Az úton

Hogy mi visz tova?
Nem tudom, talán az út pora.
Az élet lehet velem mostoha,
Mégse gondolom meg magam soha.

Tovább az úton, amíg bírom,
S addig is a történetet tovább írom.
A busszal más talán messzebbre jut,
De az én utam a gyalogút.

Lehet van itt sok akadály,
Legyőzni mind! Ez a szabály.
Bármi és bárki állja,
Én megyek az irányba.

Nem tudom, hogy jó e az út.
És nem egy sikátorhoz fut.
Inkább helyes legyen, s érezd,
Mikor kell hogy kissé fékezz.

De egyet ne felejts el soha,
Ne tégedet vigyenek tova!
Járd a saját utat barát,
S sepert le az utad porát.

(Valamelyik túra közben 2016-2017)

A vitézek

Egyszer valamikor, nem is oly régen,
Egy kicsiny eldugott, szép településen,
A terület ura álmodott egy nagyot,
Vitéz versenyt hírdetett meg legott.

Eljutott a híre ide,
A nagy városnak szivibe.
Mondom is a páromnak, Te!
Elkéne menni most ide!

Nem úgy van az! – mondja nékem,
Messzi táj az, én úgy vélem.
Gondold meg jól – mondom néki.
Vitéz rang jár, ki teljesíti!

Mindjárt felcsillant a szeme,
Iduljunk is rögvest ide!
Felugrunk hát a szekérre,
Az öreg szamár visz vidékre.

Ideérve aztán állunk sorba,
A két pengőt adjuk mi oda.
Így lettünk hát nevezők,
Egy útvonal-követők.

A Vizézi élet, azonban nem leányálom,
Kelünk is át bokron-ágon.
Kő és patak állja utunk,
De mi ezen tovább jutunk.

Jöhet emelkedő, vagy kő,
A két utas meg nem rettenthető.
Látunk mások is utaznak,
de az útról lehullanak.

A két hősünk már fél napja kutyagol,
Szerencsére nincs vad kutya sehol.
Csak pár a kerítés mögött csahol.
S szívünk visz tovább, az út utánunk zakatol.

Megküzdöttünk széllel,
kőve, a magassal és a méllyel.
A homokkal és a sárral,
paroláztunk ördög komával.

Lassan úgy néz ki eljutunk,
Nicsak ott a vége utunk.
De még messzi, van az kérem,
Ránk is szakad az ég szépen.

Mint egy ázott ürge vagyunk,
de mi csak tovább baktatunk,
Beérünk hát a portára,
Vidáman, bár elázva.

Tisztelegve adják át,
A vitézek szép medálját.
S azóta e rege szól:
vitéz lett a nagyvárosi párból.

2015.06.22 – A sóúton

Hosszú és mély az út pora,
Köves ágyon itt volt a só ideiglenes otthona.
Nem járnak már rajta szekerek,
S betyárok sincsenek,
Mégis tapossák néma talpak,
Lépdelnek sorban, szorgosan nyargalnak.

Túrázók lepik el a hajdani sóutat,
Hátizsákjukban só nincs, az egyenes mutat utat.
Meglátni egy buckát, vagy egy kósza őzet,
A gólyát és a nyulat, itt könnyen leled meg.
Kopognak a botok, sok a kilométer
Pokoltanyára érve jut beléd kis étel.

Hiába is keresnéd a magas hegyet,
Azt kell mondanom, biz azt máshol leled.
Útkereszteződés is csak ritkán dívik,
A nap melege itt kövérre hízik.
S ha fájó lábbal végre célba értél,
Jussod legyen jelvény, mit megérdemeltél!

2015.06.16 – A Nap

Fejem felett az ég
kékje oly messzi mereng.
Csoda és világos az egész,
oly sugarakban jön a forróság.

Vajon mi baja ezeknek?
Kérdezi e kicsiny csillag,
Mi nekünk meleget ad.
Eddig úgy fáztatok,
most meg baj, hogy ragyogok?

Semmi sem jó nektek,
Pedig én csak megölellek,
Tehetek én róla,
Hogy ölelésem forró,
S UV-s a csókja?

Fejem felett az ég,
a nap süt rajta rég.
Ragyojgon, mert szép,
Csak ne égessen még!
 

Mi is vagyok?

Az égből áradó szikra,
Sebesen hullik le a porba.
Apró szúrás, kicsi lándzsa,
Tűzdárdával tetoválva.

Keresztül töri a burkot,
Így képezvén egy kis foltot.
Belőle nő, mint egy tű,
S nem tudja még, hogy gyönyörű.

Mert még nem most. Várnia kell.
Amíg a tűnek lába kel.
A közepén korong feszül,
S sugárzásra kényszerül.

Így leszen majd tűből egyszer,
Egy apró kis színes vegyszer.
Mi illatot ád és életet,
Beteríti a földeket.