A vitézek

Egyszer valamikor, nem is oly régen,
Egy kicsiny eldugott, szép településen,
A terület ura álmodott egy nagyot,
Vitéz versenyt hírdetett meg legott.

Eljutott a híre ide,
A nagy városnak szivibe.
Mondom is a páromnak, Te!
Elkéne menni most ide!

Nem úgy van az! – mondja nékem,
Messzi táj az, én úgy vélem.
Gondold meg jól – mondom néki.
Vitéz rang jár, ki teljesíti!

Mindjárt felcsillant a szeme,
Iduljunk is rögvest ide!
Felugrunk hát a szekérre,
Az öreg szamár visz vidékre.

Ideérve aztán állunk sorba,
A két pengőt adjuk mi oda.
Így lettünk hát nevezők,
Egy útvonal-követők.

A Vizézi élet, azonban nem leányálom,
Kelünk is át bokron-ágon.
Kő és patak állja utunk,
De mi ezen tovább jutunk.

Jöhet emelkedő, vagy kő,
A két utas meg nem rettenthető.
Látunk mások is utaznak,
de az útról lehullanak.

A két hősünk már fél napja kutyagol,
Szerencsére nincs vad kutya sehol.
Csak pár a kerítés mögött csahol.
S szívünk visz tovább, az út utánunk zakatol.

Megküzdöttünk széllel,
kőve, a magassal és a méllyel.
A homokkal és a sárral,
paroláztunk ördög komával.

Lassan úgy néz ki eljutunk,
Nicsak ott a vége utunk.
De még messzi, van az kérem,
Ránk is szakad az ég szépen.

Mint egy ázott ürge vagyunk,
de mi csak tovább baktatunk,
Beérünk hát a portára,
Vidáman, bár elázva.

Tisztelegve adják át,
A vitézek szép medálját.
S azóta e rege szól:
vitéz lett a nagyvárosi párból.

Advertisements