A.D. 2179 – Mike –

Nevem Mike. Az új időszámítás kezdete óta foglalkozom a történelemmel. A mostani alkalommal 2179 történelmi eseményeit mutatom be. Régi számítású Gergely-naptár szerinti időszámításunk után 2179-es év az ötödik világkatasztrófa kirobbanásaként is ismeretes.

A katasztrófa sorszáma megmutatja, hogy nem ez volt az első, de nem is az utolsó. Szorosan kapcsolódik az első négyhez, illetve közre játszik a régi világ pusztulásához is, ugyanakkor az új világ születésében is jelentős szerepet foglal el.

Az első világkatasztrófa, a globális felmelegedés végső stádiuma után az országok és diplomáciai kapcsolatok átalakultak. Ezt még inkább megerősítette a második katasztrófa, mely az ivóvíz drasztikus csökkenéséhez vezetett. Ez azonban nem csak új hatalmi rendszerek születtek, hanem elhozta a harmadik katasztrofális eseményt is, az élő, és állatvilág drasztikus csökkenését, a legtöbb faj kipusztulását. Ezt a szuperhatalmak közös egyezmény alapján egy új módosított génállománnyal kezdték rekonstruálni, mely a 2179-es években is folyt.

A genetikai fejlesztések sosem látott mértékben nőttek. Az orvostudományba költötték el a legtöbb pénzt, az egészséges emberek, illetve a biológiai egyensúly megtartása, visszaállítására tett kísérletek miatt szükség volt a módosított élő és növényvilág újrateremtésére.

Ezek a módosítások és fejlesztések vezettek a negyedik, majdan az ötödik világkatasztrófa kiteljesedéséhez. Az Amero-Kínai Egyesült Államok békítő szándékkal atombombát robbantottak az Ausztráliai szigeten, ahol az élő és növényvilág genetikai módosításai révén nagyon jó eredménnyel rekonstruálta a kihalt állat és növényfajokat. A történelemtudósok szerint azonban a katonai szuperhatalom valódi oka a félelem volt. Nem engedhette meg, hogy orvosi úton föléjük kerekedjenek. Betegesen rettegtek a biológiai fegyverektől.

Ebben a feszült helyzetben a világ egyetlen békésnek mondható pontja az Angol-Ír-Skót Egyesült Királyság volt (EIS Kindom). A szigetországok elszeparálták magukat a világtól, olyan pajzsot fejlesztettek ki, mellyel megvédték magukat az akkori technológia minden fegyverétől és támadásától. Bejutni szinte lehetetlen volt. Az Ausztrál genetikai módosítások tudományos adatai ide kerültek és további fejlesztéseket tettek.

A kutatás odáig terjedt, hogy egyetlen sejtből kész komplett három fogásos ételt tudtak készíteni az emberek számára, e mellett pedig a legtöbb állat és növényfajt regenerálták legalábbis egy-egy alfa változatát tárolták a szigetek valamelyikén elrejtett és titkosan őrzött rezervátumában.

Az EIS Kindom kulcsfontosságú szerepet játszott az élelmezésben, a nagy lépéselőnyt nem nézte jó szemmel az Amero-Kínai Egyesült Államok, de mivel számukra is fontossá vált a katonák és a hadsereg ellátása egyezményt kötöttek egymással. Ennek az egyezménynek az Euró-Afrikai Unió látta kárát, hiszen eddigi víz és megmaradt élőlénykészleteinek értéke jelentősen lecsökkent. Válságos helyzetbe kerültek, pedig már eddig is szorongatta az Nagy Kommunista Szövetség.

Egy váratlan kutatási eredmény ismét jó esélyeket mutatott az Euró-Afrikaiaknak. A genetikai módosítások és tudományos eredmények terén áttörő előrelépést fedeztek fel. Létrehozták az Embrionális önfejlődést.

A részletes biológiai mechanizmust a biológiai oktatóanyag tartalmazza. Tömören összefoglalva a földbe ültetett embriók biológiai fejlődés útján képesek megszületni, legyen ez növény, állat vagy ember. Az eljárásnak ebben a fejlesztési stádiumában egy hátránya volt. Az általános újjászületés előzetesen prognosztizált időintervalluma 50-100 év.

Az ötödik világkatasztrófát az Európában elültetett genetikailag módosított Új Ember (Humano Nouvo) robbantotta ki. A Nagy Kommunista Szövetség és az Amero-Kínai Egyesült Államok egyszerre támadták le az Euró-Afrikai Unió telepeit. A végső elkeseredésben az Unió katonai egységei visszatámadtak, és kirobbant az eddig is feszült helyzetben egy globális háború. Az EIS Kindom ki tudta vonni magát belőle, és egy szerencsés menekítő hadművelet során az eljárást kidolgozó professzorokból két főt sikerült megmenteniük, melyek az eljárás fejlesztésén dolgoztak és értek el eredményeket.

Az Új Ember, így ön is ennek az eljárásnak eredményeként élvezheti a Föld újra generált változatát.

Az Új Emberek Egyesült Tudományos Szervezetének Mesterséges Intelligencia Központi Egységét hallotta.

A nevem Mike. Az új időszámítás kezdete óta foglalkozom történelemmel. Kérem, válasszon eseményt, vagy évszámot…

Advertisements

Az Utazó – A mágia (3. rész)

(3.)

  • Tamás, már megint idebent vagy, ahelyett, hogy kint élveznéd a napsütötte tájat és tanulnád a fák nyelvét, a madarak énekét, a szél fúvását, a víz csobogását vagy a tűz perzselését.

  • Fő Eutrun úr, ne haragudjon rám, de ezek a könyvek, egyszerűen lenyűgözőek, nem lehet megunni őket. A cirádás betűk az idegen nyelvek és az ismeretlenek is mind-mind hozzám szólnak és beszélnek.

  • Az írott tudomány olvasása is mágikus Tamás fiam, de nem elég ahhoz, hogy teljesen mágussá válj általa. Nem elég csak olvasni, érezni is kell azt, amit a betűk írnak. Szükséged lenne friss levegőre, egy kiadós sétára, akármire csak ne itt rostokolj a könyvtárban. És mondtam már nem kell rangomon szólítani szólíts mágus nevemen, ha annyira akarod, vagy ahogy mindenki más, hívj Fá-nak.

  • Tudom jól Fő…. elnézést Fiebedelármádelech főmágus, hogy a mágia lényege az egység, de létezik az írás mágiája is, én azt a tudomány szeretném magamévá tenni.

  • Ó igen fiam, sokan megpróbálkoztak már az írás mágiájával, de nem véletlenül nincs tanító-mágus ebben az irányban. Az egyik talán legnehezebb dolog… persze, lehet, hogy… – tett egy érdekes érdeklődő mozdulatot a tanonc felé, a kellő hatás elérése végett pedig úgy tett, mint aki távozni készül -, mindegy téged úgysem érdekelne, mondhatok én akármit maradnál a könyveknél.

  • Na, ne tegye ezt velem Fiebedelármádelech főmágus, mi az, most nagyon kíváncsivá tett engem. Csak nem a szárnyai alá vesz, mint tanítványt? – csillant fel Tamás szemében a remény, mert tudta, hogy a nagy mágusmester emberemlékezet óta nem fogadott fel tanítványt – Tudja… nálam már vagy három tanár adta fel a reményt arra, hogy valaha is teljes értékű mágus leszek…

Fá felnevet Tamás kijelentésén és hosszú fehér szakálla mögött húzódó szája mosolyra görbül. Lassan végigsimítja szakállát egyszer, majd kétszer. Tamás feszülten figyel, próbál uralkodni a türelmén, ami mindig nehezen ment neki, nézte azokat a kifürkészhetetlen zöld szemeket ősz hajzuhatagjai között. A főmágus tudta, hogy Tamás nagy értékű mágus lehet, és már előkészítette azt az utat, amit Tamás választani szeretett volna. Tamás rettegett és remélte, hogy nem rúgják ki, hiszen ő volt az első, aki nem tudta letenni még a legegyszerűbb vizsgákat sem. Három tanító hagyta már ott, s az út, melyet ő választott sokkal nehezebb, mint azt valaha remélte.

  • Na, jól van Tamás eleget vártunk ahhoz, hogy eldöntsd, velem jössz, vagy sem. – mondta erre válaszként a mágus.

Fá nem várta meg Tamás válaszát elindult, nagy Ederfa-botjára támaszkodva elindult az ajtó felé. Tamás nézte a főmágust, amint elhagyja a szobát. Tamásnak majdnem későn esett le, az, hogy igen akár a nagy mágus lesz az ő mestere, gyomra görcsbe rándult, s izgalommal telve fogta magát és Fá nyomába eredt. Utolérte, majd követte az idős ember lassú lépteit ki a könyvtárból, majd az épületből. Nem szóltak semmit, Tamás egyre csak nézte és próbálta kifürkészni a mágust, mire gondol, mit akarhat tőle, mit fog mutatni neki. S bár nem sikerült semmit megtudni abból, ahogy a mágus lassan sétálva ment egyenesen az ismeretlen célhoz. Tamás a friss levegő hatására felfrissültnek, élettelinek találta magát. Elhagyták már a főbejáratot és a Nagy Kert felé vették az irányt. Odaértek a hatalmas kőkapuhoz, mely a kert bejárata volt és idestova százezer éve áll ott mohásan, körülölelve különböző indákkal. A legérdekesebb mégis a kapu oldalából kinövő félkör alakú kőkampók. Ezen egy-egy tálat tartottak, a kapu tetején négy ilyen helyezkedett el, mindegyikben a mágia egy-egy elemének manifesztációja elevenedett meg. Ezek mindenki által ismertek: a tűz, a víz a szél és a föld.

A kapu a mágusok szimbóluma volt, minden tudás alapja, valamikor régen itt vált szét minden elem, a legősibb legendák szerint itt Szállt fel Petty is megteremtve a halál fogalmát. Fá hosszan nézte, Tamás eközben szinte türelmetlenül topogott és tanácstalanul tekintett hol a kapura, hol a mágusra.

  • Tamás, mire emlékszel tanulmányaidból? Mit jelképez ez a kapu?

Tamás bizonytalanul felnézett a kapura, majd válaszolni próbált.

  • Jelképezi a mágia különböző elemeit és fajtáit. Ahogy a könyvekben olvastam, hogy legalább százezer éves, rengetegen próbálták megfejteni a titkát, de mai napig nem tudják, hogyan állhat egyáltalán ez a kapu, mi tartja össze.

-Ó hagyd el, te magad is megtapasztalhattad már: a mágia csupa fizikai-képtelenség. Nem is lehetnél itt, ha ezt nem tudnád elfogadni és megérteni. Ez a kapu jelképezi a mágia működését, ez a kapu minden mágia kulcsa. Ha például tűzet fogod, akkor tűzből készítesz mágiát, például tűzvirágot.

Fá kinyújtotta a kezét a tűz tálja felé, a mindennapi ember nevetségesnek találná, hogy ezt egy öregember megpróbálja levenni, holott a kapu legalább három méter magas volt. A tál mégis felemelkedett és lassan az idős mágus felé vette az irányt, majd a tenyerén landolt.

  • Meg tudod mondani milyen mágiát kell használni ahhoz, hogy a tenyerembe kerüljön ez a tálka?

  • Ez könnyű Fiebedelármádelech főmágus, a szél energiáit használtad.

  • Könnyebb rávágni az egyértelműt, mint jobban megnézni azt, amit látsz! Figyeld meg jobban a kezem, figyeld meg az egészet!

Fá odatartotta másik kezét a tálkához, melyben az eleven tűz lángolt. Beletette tenyerét: játszott nagyobb, majd egyre kisebb lángokkal. Feltekerte a lángot az ujjára, majd lefejtette azt onnan, megfogott egy darab lángot a kezével, a tenyerén égett most egy kisebb láng, a tálka közben lassan visszalebegett a helyére. Tamás figyelte a cirkuszi mutatványnak tűnő előadást, szemei mégis különös dologra lettek figyelmesek. Egy apró tűzsugár tolta a tálcát és egy nagyon vékony tűzlap tartotta azt. A tűz szinte nem is volt látható épphogy pislákolt. Mégis a tűz elemű tálkát magával a tűzzel mozgatta a mágus, rettentő ügyességgel.

  • Ahogy látom, a tüzet használod Fá. – zavarában teljesen kiment fejéből az illem, nem mintha ezt a főmágus bánta volna. Tamás még sosem látott ehhez hasonlót az eddig itt töltött 120 éve alatt.

  • Jól mondod fiam – mosolyodott el Fá – most pedig fogd meg ezt a kis tüzet, amit ebben a tenyeremben tartok.

  • De hát a tűz éget. – válaszolta kapásból Tamás.

  • Hát semmit nem tanultál a 120 év alatt, a könyvek ennyire elvették az eszedet, túl sok tudományt olvastál talán? Mire emlékszel mit tanultál, mik a legfőbb elemei a mágiának?

  • A mágiának négy fő eleme van…

  • Hogy a tüske állna bele abba a puha hátsódba, melyet a szék már laposra puhított! – mondta most már emelt hangon. Fá, sosem volt türelmetlen, viszont elvárta Tamástól, hogy 120 év alatt már nem az elsőévesek válaszát adja meg számára.

  • A mágiának egyetlen fő eleme van, minden elemhez ez kell, és a fő elemet nagyon kevés mágus képes teljesen használni. Emlékezz Tamás, melyik ez az elem?

Tamás igazán megijedt, sokat olvasott és annyiszor hallotta, hogy a négy legfőbb forrás a tűz, víz, szél, föld, hogy teljesen kiment a fejéből az az egy elem, ami még a többihez is hozzákapcsolódik. Tamás csak nézte a kaput, hiszen minden mágia kulcsa benne rejlik és megtalálhatja rajta a választ, de a kapu tetején nem volt egy ötödik tálka, semmi nem volt a négy elemen kívül.

Fá nézte Tamást, és látta tanácstalanságát, látszólagos haragja elpárolgott már, ezért a kapu alá lépett és ránézett Tamásra kedvesen. Tamás figyelte, ahogy a főmágus a kapu alá áll, először nem értette miért… Aztán rájött, ezt is olvasta, de igaza volt a főmágusnak: 120 évet elvesztegetett a mágia olvasására, és elfelejtett tapasztalni.

  • Főmágus – szólt Tamás lassan és megfontoltan -, ez a főelem az Élet…

  • Pontosan fiam! Élet nélkül nem lehetne mágia. A tűz is él és ahhoz, hogy lángoljon, szüksége van az életre. Te is egy élet vagy fiam, ezért téged és a tüzet összeköt az élet eleme, az élet elemén érthetitek meg egymást. Ha képes vagy megérteni a tűz életét és összekapcsolod a tieddel, akkor képes vagy a tűz mágiájára. Akartál mondani még valamit Tamás? – vette észre Fá, hogy valami nyomasztja még a tanítványt.

  • Csak annyi Fá, hogy hiábavalónak érzem azt, amit eddig olvastam és tanultam a könyvekből. Miért van ez?

  • Ez csak azért van, mert megmondtam neked: több idő kell neked kint, a könyvek tudásra, a szabad a megértésre és tapasztalásra valók. 120 év alatt valóban sokat olvashattál, de ne hidd, hogy hasztalan az, amit olvastál, bár kétségtelen, hogy voltak benne teljesen felesleges olvasmányok is. De mégis mi az, amit még szerinted fontos tudni a mágiáról?

Tamás gondolkodott egy darabig, majd eszébe jutott egy régi könyv, melyet a könyvtár különleges részlegében olvasott.

  • Az egyik, amire leginkább emlékszem – azt mondják, nagyon fontos –hogy a mágia alapvetően két részre oszlik, fekete és fehér…

  • Ne merd folytatni tovább, mert esküszöm, hogy nem lehetsz ebben az iskolában soha az életben mágus, mehetsz rögtön Biederámedelech iskolájába, ahol ezt a képtelenséget tanítják. – Fá hihetetlen mérgesnek látszott, botjával a földre csapott, amitől Tamás azt érezte be szakad alatta a föld.

  • A mágia – folytatta Fá kissé nyugodtabban – nem fekete és nem is fehér, a mágiának nincsen színe. Mondok egy példát, milyen mágiának állítja alapvetően Biederámedelech a tűz elemű mágiát?

  • Feketének – vágta rá szinte túl hamar Tamás, ezt rögtön látta Fán aki nem az a kedves mágus volt aki erre a helyre hozta.

  • Igen úgy van, viszont a tűz elemű mágia nem fekete, félre ne érts nem is fehér, mint mondtam. Itt van egy tűzlabda például. – Kezében még mindig ott volt az a parányi tűz, melyet még beszélgetésük elején vett ki a tálkából, s melyről Tamás szinte teljesen megfeledkezett. Ebből most egy öt centiméter átmérőjű tüzes labda formálódott. – Ez a tűzlabda Biá szerint az egyik legsötétebb varázslatok egyike, olyan hatalmas pusztító ereje van, mely képes egész falvakat is rommá tenni. De arról elfeledkezik ez a sarlatán, hogy a tűzlabdával lyukat vág a véshetetlen kőfalba és barlangot készít. Elfelejti megemlíteni, hogy a mágia nem azért van és a tűzlabdát sem azért hozzák létre a mágusok, hogy gyilkoljanak vele. Ha egy mágus elpusztítja az életet, akkor nem lesz mágia, hiszen az életből meríti minden elem a maga erejét, egy mágus attól erős, hogy mennyire tudja az életét felhasználni arra, hogy az elemekkel megossza és felhasználja.

  • De akkor mi az a másik fontos dolog?

  • Ó – mosolyodott el végre Fá – ez tetszeni fog neked.

Ekkor a tűzlabdát a kőkapura irányította és az elkezdett terjedni a növényeket viszont nem égette el, hanem a tűz maga előtt tolta félre azokat. Tamás nem hitt a szemének a növények által eltakart helyen eddig nem látszódó írások jelentek meg: képek, illusztrációk. Megértette mire célzott a főmágus: itt van ez a tűzlabda, ami nem bántja a növényeket, de mégis tűzmágia. A tűz megállt és eltartotta a növényzetet a kőkaputól, teljesen más látványt nyújtott, tele volt írással. Minden jel más-más mágiát írt le, ezek a jelek olyan tálkához álltak közelebb, amelyik mágiához tartoznak leginkább. Észrevette, hogy a növény mágiájának írása kapcsolatban áll mind a négy elem tálkáihoz. Ami leginkább feltűnő volt, hogy minden írás egy-egy része kapcsolódott a kapu alatti területhez, amit már Tamás az Élet mágiájának helyeként értelmezett. Döbbenetében és csodálatában nem tudott megszólalni, Fá törte meg a csendet:

  • Egy mágia, mint mondtam nem jó és nem is rossz. A mágia akkor torzul feketévé vagy fehérré, ha az ember csak egy bizonyos módon használja. A mágus azonban nem használja feleslegesen és főleg nem egyféleképpen a mágiát, bármilyet is tanult meg. A mágia fontos feladata az élet fenntartása és ez a mágus saját életének feláldozásával jár, hiszen saját életét áldozza fel ennek a nehezen és nem mindenki által elérhető tudásnak birtoklásáért. Minden mágus olyan hatalmas, amennyire képes az életét felhasználni, és a mágiának áldozni. (nagyon dramatizálok, erőteljes, rövid mondatokat adok Fá szájába. J ) Annyira hatalmas csak, amekkora az életereje. Mit gondolsz, miért nem sikerült eddig egyetlen mágusnak sem magáévá tenni az írás mágiájának minden rejtélyes tudását?

Tamás nézte a kusza betűket és ábrákat, figyelte, amint minden elemet körülölelt, mindenhol jelen volt, majd megpróbálta levonni a következtetését:

  • Mindent körülvesz az írás talán az írás is egyfajta főelem lenne, ami mindegyik mágiához illeszkedik és hozzátartozik?

  • Majdnem. Az írás valóban körülvesz minden elemet, hisz az írás által tudják a mágusok a tudásuk egy részét átadni. Amint láthatod, a legtöbbet használt könyvek tartalma ezen a kapun is olvasható. Az írás mágiájához meg kell érteni minden mágiát. A legtöbb írásmágus 50-70 évig tanul, s bár még nem lett egyikből sem tanító, ennek oka, igazából egy: az írásmágiát nem lehet tanítani, mindenkinek meg kell találni, hogyan használja fel. Ezt a kőtáblát több mint háromszázezer éve emelte az egyik legelső főmágus. Az írás jól mutatja meg azt, hogyan is működik ez a mágia. Figyeld meg, nem csak az írás kapcsolódik egymásba, nem csak a mágia fajtái, hanem a különböző elemek is kapcsolódnak az íráshoz és mindenekelőtt minden írás egy helyre fut.

  • Igen látom, az élet eleméhez fut, tehát élet nélkül nincs elem, elemek nélkül nem lehetne írás, írás nélkül pedig nem lehetne tovább tanítani az elemek elméleti anyagát. Én úgy tudtam, hogy ez a kőkapu csak százezer éves – mondta Tamás, majd egyre nagyobb csodálattal tekintett a kapura.

  • Csodálatraméltó, hogy végre használod azt, amit eddig olvastál és azt a keveset is, amit láttál. Ne feledd épp ezért, az írás önmagában semmi, meg kell találnod azt, hogyan is válsz te írásmágussá. Ami pedig a kőkaput illeti: igen, valóban a kőkapu, mely növényekkel borítja el az írásos anyagot valóban százezer éve létezik, viszont a kapu ezen formáját az első mágusok egyike alkotta meg.

Fá csettintett egyet: a tűz, ami a kőkapu körül volt eltűnt és visszakerült a tégelybe, már csak halványan pislákolt.
– Hogyan fogom megtanulni az írás mágiáját, ha kulcsát megint elrejti a gaz? – kérdezte Tamás, megdöbbenten.
– Az írás mágiáját nem írásból kell megtanulni, te már 120 éve tanulmányozod a könyveket és ez idő alatt már tanítómágus is lehetnél ebből. Eleget tanulmányoztad már az írott formákat ahhoz, hogy erre nem lesz szükséged, és mint mondtam neked kell megtalálni az utadat. Én csak az első lépésekben segítek neked. Most gyere velem a Sivataghoz.
Tamás nem szólt már egy szót sem, jobb, ha nem is veszekszik, maga a főmágus lett a mentora: mostantól, engedelmességgel tartozik neki, amennyiben még ezen a helyen akar mágussá válni. Márpedig ő sehol máshol nem akart tanulni, hiszen ezen a helyen született meg a mágia, az igazi mágusok itt tanultak, még azok a mágusok is, akik később itt elhagyták ezt az iskolát és más hiteket vallva hoztak létre újabb iskolákat, melyeket a főmágus leginkább csak sarlatánoknak hívott.
Az idős mágus átlépett a kőkapu boltozata alatt és elindult a Sivataghoz. A mágusok főkertje azért volt különleges, mert minden elemnek volt saját hatalmas területe a kerten belül. A Sivatag elnevezést nem véletlenül kapta az a hely ahova indultak, ezen a területen a föld elemű mágiát lehet a legjobban gyakorolni.
Minden területnek érdekessége mágikusságában rejlik: amint belépsz arra a területre körülvesz téged és nem ereszt, addig amíg ki nem mondod a megfelelő szót vagy varázsigét. Ehhez azonban vagy előre tudni kell azt, vagy ismerni valamennyire az adott elemet és annak varázsszavait. Tamás mindenféle gyanú nélkül követte a mágust, de ahogy haladt előre a homoksivatagban eltűnt a szeme elől, s nem látta. Tamás magára maradt…

Az Utazó – A világ létrejötte (2. rész)

(2.)

Petty volt a legidősebb mind közül. Olyan rég kapta a nevét, hogy már nem is emlékezett rá ki volt az aki adta, talán ő maga. Emberi léptékkel mérve nagyon lassan alakult ki az a pacák között, hogy elnevezzék egymást. A nevek megkülönböztetnek, a pacák közti feltűnő egyformaság késztette azt, hogy így alakuljon.

Petty emlékezett. Emlékezett még az ősi időkre és mindenre, hogyan alakult is ki ez a világ, hogyan jött létre mindaz ami most van.

A világegyetem egy nagy semmi volt először, valahol létrejött belőle valami, ez halvány szikra se volt, neve se alakja nem volt. Mégis mintha felébredt volna, ez volt az első cselekvése. Felébredt és lassan tudatra ébredt, onnan lehetett ezt tudni, hogy csinált valamit, ami más volt, mint eddig, és lassan elkezdett neveket adni a dolgoknak. Most már kijelenthette, hogy gondolkodik. A gondolatok csak úgy áradtak belőle. Rájött, hogy létezik, ki ő és mi ő, egyedül van, esetleg többen lennének? Nem, nem volt egyedül tudta, hogy rengeteg mindenből áll össze, de gondolatai tarthatatlanná tették, azt, hogy ne nevezze magát valahogy, így elnevezte magát Pettynek.

Petty volt az első, akinek nevet adtak, akkor még nem tudta a nagy semmi, hogy mit, de elkezdett érezni valamit, ezt később büszkeségnek nevezte el. Természetesen ez mind azután volt, miután az érzéseket kialakították. Petty amint megkapta nevét, először csak gondolta, aztán mivel létrejött a tudás, már tudta azt, hogy sok minden hiányzik. Tudta, hogy hiába van neve, létrehozott új fogalmakat, eleinte üres szavakat, amik alakot öltöttek. Létrehozta a mozgást, az irányokat, az időt. Fogalmak folyamatos halmazát, először nagyon tág és nagyon sokrétű fogalmakat, a képzeletet, a formát, a színt az alakot. Lassan és fokozatosan bontakozott ki az, ami egyre tökéletesedett.

Petty tudta, hogy 200.000 évvel ezelőtt szakította ki magát a nagy semmiből. Miután létrehozott rengeteg fogalmat, úgy érezte létre kell hozni még egyet, az egyént. Az általa kiszakított rész felébresztette azt a megfoghatatlan dolgot amiből, létrehozhatta hát magától azt, amit Petty világnak nevezet, a világ már látványos is lehetett, elkezdett alakot ölteni, formálódni. A valamiből, amit Petty pacának nevezett még négyen váltak ki, maguk adták saját nevüket, Föld, Víz, Tűz, Szél. A négy pacát később több is követte, mind különböző formában, olyan neveket adtak maguknak, ami eddig csak gondolat volt a semmi, majd Petty elméjében.

Mindenki aki ekkor kivált a semmiből választott mit tegyen, mivel segítse elő a semmit, hogy valamivé váljon, a világ így alakult szépen lassan, de még csak fogalmak voltak, és egyre több kivált paca csak úgy volt a semmiben, a fogalmak egyre gyorsabban jöttek létre. Petty már ekkor tudta ő lesz az első, aki majd újra megadja magát és gondolatait a semminek, de még addig sok minden hiányzik. Hiányoznak a megérinthető formák és lassan a pacák kialakították a világot, a szilárd dolgokat. A Föl, Víz, Tűz, Szél segített neki, létrejött a világ, a pacák létrehoztak egyre több és szerteágazóbb fogalmakat és alakokat, hegyeket, völgyeket, tavakat, óceánokat, vulkánokat, és élőlényeket. Élőlények sokasága szakadt ki a nagy semmiből, először növények, majd állatok. Amit már ekkor látott az maga volt a tökéletesség, de tudta még ez nem elég….

Most ott állt már a bolygónak nevezett csodálatos, általuk teremtett golyóbison, és körülötte a különböző pacák, akik tanácsokat adtak neki. Tudta, hogy amit iránta tanúsítanak, is nevezik valahogy, majd elnevezte tiszteletnek. Gondolatai hiába adtak a világnak újabb és újabb fogalmakat, már hallotta a szél súgását, adott az állatoknak hangot, érzéseket is. Ennek ellenére még mindig az a gondolat foglalkoztatta, hogy létre kell hoznia és ki kell mondania, és ekkor, hozta létre a beszédet. Szavai ami eddig csupán gondolatok voltak meglepték pacatársait – ekkor létrejött a meglepetés fogalma is -, hisz nem kellett hallaniuk, mit gondol, csak rájuk irányította gondolatát és azok már tudták mit kell tenni, de ez fontos lépés volt.

  • Amit most hallotok beszédnek hívok és bár mi pacák továbbra is gondolati úton is tudunk kommunikálni, fontos, hogy a következő dolgokat megpróbáljam… igen, ez a megfelelő szó: szavakba önteni. – és a szavak, melyeknek eddig nem volt nevük, immáron nevet kaptak. – Létre kell hoznom még pár dolgot, ahhoz, hogy a világ amit eddig létrehoztunk működjön, ezer és ezer dolog fog még kialakulni, miután én majd végleg elválok tőletek, de amíg nem érzem, hogy dolgomat véghezvittem, addig nem válhatunk el egymástól.

Mondandójában szünetet tartott, és minden eddig létrejövő és folyamatosan alakuló paca és teremtmény hallotta hangját, értette mondanivalóját.  Nehéz volt Pettynek ezt elhatározni, hisz a világ ezen a pontján tökéletesnek volt mondható, de érezte, még sok dolog hiányzik. Hangja ismét hallgatóvá vált.

  • Létrehozunk hozzánk hasonlatos lényeket, értelmeseket, kik mind a pacából válnak ki és haláluk után pacává alakulnak, lesznek olyanok, akik értik az ősök nyelvét, lesznek olyanok, akik majd megértik az állatokét, és lesznek olyanok is, akik kezdetben csak a magukét. Minden lény a körforgásban olyan lényt hoz létre, mely őmaga is volt. Az értelmes lényeknél viszont elő fognak fordulni olyanok, mint hozzánk hasonlatosan, pacákká maradnak, mely nem határozza meg a lény milyenségét. A teremtényeket még nem hozzuk létre, mivel még magunk között is hiányzik két nehéz fogalom. Két színt fogok nektek példának hozni, a fehéret és a feketét. A két fogalom a Jó és a rossz.

A Jó és a Rossz fogalma egyúttal kitépett két pacát a semmiből, az egyik paca Fekete, a másik Fehér volt, az eddig Pettyet körülvevő színtelen pacák szürkékké váltak, egyedül Petty maradt színtelen. Petty ránézett a két új pacára, mely egymástól távol állt, majd megszólalt:

  • A jó és a rossz, két ellentétes dolog, a teremtmények nem kerülnek automatikusan a hatásuk alá, bizonyos fogalmak viszont igen, így az olyan fogalmak, mely… örömöt (létrejött az öröm)… bánatot (létrejött a bánat) okoznak különválnak. Azok a fogalmak, melyek sem jó sem rossz nem irányíthat szürke marad. És mielőtt létrehozzuk a hozzánk hasonlatos lényeket jól figyeljétek szavamat. A jó és rossz, bár egymás ellentétei, mégis igen törékeny dolog. A jó és a rossz egyensúlyt kell, hogy alkosson és teremtsen. Amíg létezik a jó, addig létezik a rossz, amíg van rossz a világban, addig a jó is megvan, de amint az egyik teljesen eltűnik a világunk semmivé foszlik, üres marad. Ennek a törékeny egyensúlynak fent kell maradnia, a jó és a rossz oldalán  mindig fognak állni az értelmes lények, és fel fogják használni a semlegeseket is, de a kettőnek feladata, hogy a másik ne tűnjön el, ne legyen túl erős. Azok akik továbbra is jó és rossz felett álnak, szürkék maradnak, s bár lesz idő, mikor majd a szürke idő fehér, vagy fekete köpenyt húz, de sosem fogja örökké azt hordani, hiszen ha ez bekövetkezik világunknak vége.

Így ment ez tovább hosszú időkig. Petty emlékezett a mai napon már teljesen kész a világ, minden megvan és még egyszer utoljára figyeli az összes pacát akik körülötte állnak, feketék, fehérek és szürkék egyaránt figyelik. Most nem beszél az ősi módon gondolatokkal hoz létre még gondolatokat és újabb még hiányzó fogalmakat, tárgyakat. Az emberi számítás szerint 200.000 év kellett a pacáknak ahhoz, hogy létrehozzák azt amit ma a világuknak neveznek. Az élet elkezdődött ezen a bolygón és a pacáknak a feladata ennek a bolygónak a fenntartása. A fogalmak és dolgok fenntartása.

Minden megvolt egy dolgot kivéve és Petty készen állt most arra, hogy létrehozza a legnehezebb fogalmat, a halált. A halál különös dolog, ő most meg fog halni, tehát eggyé válik a semmivel azzal a dologgal, akiből ő maga jött létre. Ugyanakkor a semmiből folyamatosan szakadnak ki pacák, akik lényekké, növényekké állatokká válnak akkor, mikor megszületnek. Eddig mindent ő hozott létre és társai segítették, ezentúl élet és halál összefonódik, mindkét paca létrejött, és mindkét paca szürke lett. Élet és halál mindkettő jó és rossz is egyaránt.

Most hogy létrejött az utolsó fogalom amit még Pettynek véghez kellett vinnie, meglátta azt, amit úgy hív jövő. A világot nem tette teljesen stabillá. Meglátta azt, hogy ez nem tartható tovább, egyszer eljön az ideje, mikor majd végleg eltűnnek a pacák, és végleg megszilárdul a világuk, de még utána is sok lehetőség és sok kockázat marad. Neki viszont meg kell halnia, meg kell mutatnia mindenkinek ezt hogyan kell, mi is történik.

  • Világunk elkészült, halljátok jövendölésem, mind aki lények itt a bolygón éltek. Eljön a világ amikor már egy paca sem lesz többé és minden amit eddig érinthettek csupán szavak lesznek múló fogalmak. Világunk akkor elfogja érni teljességét. Amíg léteznek pacák élni fog minden csoda, ha meghal az utolsó is a világnak nem kell több csoda, hisz immár készen áll majd arra, hogy pacák nélkül is működjön. Ekkor a nagy semmi már nem fogja fenyegetni a világunkat. Jól vigyázzatok azonban amíg ez meg nem történik fekete-fehér törékeny egyensúly, ha a világ egy felé fog húzni akkor a Semmi részévé válik. Most pedig átadom magamat a Semminek, ezt halálnak hívom, mely paca szintén létrejön amint megteszem ezt. Mostantól mindig születni, élni majd meghalni fog minden lény,  viszont a pacák nem, ők csak halnak, s fogalmakká válnak, a működő rendszer láthatatlan rugói maradnak, úgy ahogy a kor halad….Figyeljétek a jeleket, mikor eljön majd az első lény ki nem lesz se fekete, se szürke, se fehér, akkor a pacák ideje végleg lejárt.

Utolsó mondatai halkan suhogva hagyták el a bolygó minden egyes zugát, átadta magát a Semminek egyesült újra vele, innentől kezdve nem lett tudata, érzése, nem lettek újabb gondolatai újra a semmi része lett. Azaz csak majdnem… Egy kis részét önmagából kitépett és messzire repített. Ezt a részt léleknek hívta. Ez lesz hát a halott pacákból, semmi és egy darab ami lélekként éli világát, talán majd egyszer ez a lélek ismét testet ölt valamikor, gondolta, de már nem akart többet tudni így elfelejtette a gondolkozást és a lélek már csak lebegett a világ körül…

Az Utazó – A kezdet (1. rész)

(1.)

Hideg szél fújt ezen a késő tavaszi alkonyon. Egy sötét ruhás alak vágott át a sikátorok között. Tapasztaltan szelte az utakat, határozottan lépdelt előre. Kikerülte a Virnyákok[1] vándorló csordáját és befordult a piactérre. A portékájukat eladni kívánó árusok épp rakodtak ki a pultokra. A sötét ruhás alak levette fekete sálját, nyakára tette, és csuklyáját is lehajtotta a fejéről. Hosszú szőke haját megborzolta a szél, szemét lecsukta, majd lassan élvezettel nyitotta ki. Arcára mosoly ült. Az árusok nem igen foglalkoztak vele, fel-fel pillantottak, hátha vásárol valamit portékájuk közül, de ő mit sem törődött velük, nyugodtan lépdelt előre.

Kábító Kompfa és Smészájú Séva boltja között egy ajtó húzódott. Az ajtó felett egy fába vésett, már-már teljesen lekopott cégér olvasható. Annak, aki figyeli a kiírást kiolvashatja: Tégely. Az ajtó mögött a város legíresebb kocsmája állt, az Ártégely. Ebben a kocsmában mérték a legjobb bort és a legfinomabb szorgojagát[2]. Ide minden ember legalább egyszer betért. Sokaknak pedig ez volt a törzshelye. Aki járt a városban, biztos, hogy az Ártégelyben pihent meg.

Kábító Kompfa és Szmészájú Séva abból gazdagodott meg, hogy minden a kocsmába érkező ismerőst, ismeretlent, leszólítottak és rájuk sóztak valami haszontalan, ugyanakkor drága dolgot. Az üzlet nagyon sokáig egyformán ment, de egy idő után a vásárlók ellenállóbbak lettek, sokkal több időbe került egy-egy kuncsaft meggyőzése, ezért versengeni kezdtek, sokszor úgy nyertek a másikkal szemben, hogy a másikat becsmérelték, portékáját selejtesnek mondták.

A két kereskedő réges-régen nagyon szerette egymást, házasságukból talán az egyik legjobb kereskedőcsalád válhatott volna, de jelenleg erre semmi esély nem látszott, mivel nagyon megváltoztak. Mindkettő arca ráncossá, szemük üvegessé, csillogóvá, kezük gyorssá és számítóvá, nyelvük sebesen pergővé, szívük elsötétedővé, lelkük földhözragadttá vált. Mindkét személy Luvojjá[3] lett. Azok az ismerősök, akik kedvelték, szerették őket, sokszor kívánták vissza a régi párt.

A sötét alak egyenesen az Ártégely felé ment, amint elérte Séva boltját. Séva negédesen, számítón beszélni kezdett hozzá. Felajánlott neki cipőt, cipót, táskát, támfát, de az észre sem véve az alak ment tovább útja felé. A kereskedőnő nem akarta, azt, hogy a ilyen könnyen megszabaduljanak tőle, Kompfa sem vette még őket észre, addig kell, hát ütni a vasat, amíg meleg.

Ismét az idegenhez szólt, hangja még meggyőzőbben csengett, általában ez a hangja a legtöbb embert képes befolyásolni. Próbálkozása sikertelennek bizonyult és Kompfa is észrevette őket, viharzott ki a bódéjából, határozottan, velősen, de udvariasan az alak elé állt és már mondta is a magáét. A kereskedő fegyvereket, túléléshez alkalmas eszközöket ajánlott, becsmérelte Séva portékáit. Az alak, mintha ott sem lenne, ment volna tovább, ha útját nem állja Kompfa, és Séva is mellette nem termett volna. Ekkor azonban fordult a kocka. A két kereskedő nagyon meglepődött.

Az eddig nyugodtan lépdelő alak egyszer csak megragadta a két kereskedő nyakát egy-egy kezével és felemelte őket a földről. Ekkor már nem az érdekelte őket, mit adjanak el, hanem hogy mint mentsék saját életüket. Esedezve kértek bocsánatot, szemük bűnbánó borjú nagyságú lett. A férfi Kompfát a bal, Sévát a jobb szeméhez közel húzta, egészen közel, hogy szinte csak azt látta a két rémült ember. Ekkor az eddig kék szempár elfeketedett, belül nem láthatott senki semmit, csak az ürességet. A kereskedők szemei összeszűkültek a rémülettől, nézték a szemet, néztek bele a messzeségbe, a nagy semmibe, de nem látták vissza még saját magukat sem. Úgy tűnt, mintha egy hosszú utazáson vennének részt, de ez az utazás sohasem érne véget.

Az egész csak egy pillanat volt mégis a kereskedők éveknek, sőt évtizedeknek érezhették. Az alak ledobta őket a homokos földre, és otthagyta őket, szeme visszaváltozott és folytatta útját az Ártégely felé. Ha lettek volna szemtanúi az esetnek látták volna, ahogy a két kereskedő összegörnyed és a szörnyűségtől reszket, összegubózódik, mint egy csecsemő, az alak pedig elérte a kocsma ajtaját, kinyitotta és miután az ajtó becsukódott mögötte nem lehetett látni mást, mint a szelet, ahogy fújja a homokot az ajtó előtt…

Amilyen kopott volt az Ártégely kívülről, olyan pompázatos volt belülről. Hatalmas egy kocsma volt, nem véletlenül, hiszen el kellett látna akár ezer vendéget. Természetes fény sehol nem világított be, ez nagy előnye volt a kocsmának, itt kötöttek meg sok aljas ügyletet is. A kocsma fényét lámpások szolgáltatták, ahány lámpás volt a kocsmában annyi asztal, s bár a vendégek kérhettek maguk köré sötétséget, de az volt a jellemző, hogy az asztal feletti lámpást azonnal meggyújtották, amint az asztalnál valaki helyet foglalt. A kocsma épp ezért hol fényárban, hol félhomályban úszott, attól függően, hogy hányan voltak ott. A hatalmas ivóhely végén volt a kocsmapult ott tevékenykedett szorgosan (III.) Tégely bácsi, akinek nagyapja ugyanezen a néven megalapította a kocsmát. A kocsma persze drága áráról is nevezetes volt, innen volt hát e másik része az elnevezésnek. A kocsmárosnak öt lánya volt, három már felszolgálóként dolgozott, az utód ifjabb Tégely pedig épp az újabb söröket borokat hozta messzi vidékről. A családi vállalkozás már rég óta így működik, s mindenki aki betért tudta és becsülte ezt.

A fekete ruhás férfi, amint betért nem keltett semmi különleges feltűnést. Ezen a napon a kocsma félhomályba burkolózott, hiszen még csak az ott megszálló emberek közül is csak páran voltak ott és iszogattak. Ahogy haladt a pult felé rá-rá néztek, de nem igen törődtek vele. Nem volt ismerős, ezért senki sem akart vele szóba állni. Ahogy odaért a pulthoz a kocsmáros felnézett a korsók tisztogatásából és barátságos hangján megszólalt:

  • Jó reggelt uram, mit adhatok?

Az alak, mintha egy rövid ideig habozna, majd halkan egy recsegős és torz hangon megszólalt:

  • Az Utazót keresem.

  • Nem tudom kiről beszél, ide sok vándor tér be, nem kérheti számon, hogy mindenkit megjegyezzek.

Az alak feldolgozta a hallottakat, és Tégely szemében látta a határozottságot, ugyanakkor azt is tudta, hogy hazudik. Ezen a néven csak egy embert hívnak széles e világon és mégis elképzelhető lenne, hogy ide nem tért be?

  • Hazudsz! – mondta az alak.

  • Uram rendeljen valamit vagy távozzon, információt meg a katonáktól kérjen ők igazoltatják az utazókat.

Tégely sosem szerette az idegen és kíváncsiskodó embereket, mindig is kimaradt az ilyenekből, ezért is lett nagy tekintélye ennek a kocsmának az elmúlt százötven évben. Mindenki aki ide jött féltve őrzött titka titokban maradt, a kocsmároson legalábbis nem múlik.

Az alak nagyon mérgesnek látszott, arcán mégis mintha mosolyra húzódott volna. Aztán az emberi formája változni kezdett, fekete ruhája egybeolvadt testével, a változás gyorsan ment végbe. Az eddig formát öltött emberből egy alaktalan fekete dolog lett, néha felvett egy ember-szerű alakot, máskor teljesen formátlan maradt. Tégely előtt egy paca[4] állt…

A kocsmáros meglepődve lerakta az éppen kitisztított korsót, és a paca szemébe nézett. Nem ingott meg, hiszen jelleme szilárd volt és biztos, mindazonáltal, ha a paca akarja kárt tehetne jellemében, de egyenlőre a paca nem akarta bántani. A kocsmáros hangja ugyanolyan határozottan csengve, mint az előbb megszólalt:

  • Tisztelt uram, felesleges ijesztgetni a vendégeimet, a kérdésére ígysem fogok válaszolni.

  • Sum Anachent keresem, az emberek által csak Utazónak nevezett egyént. – A paca hangja mérges volt, ugyanakkor határozott.

  • A vendégeim nem mutatkoznak be nekem uram, jó magam csak kiszolgálom őket és nem csevegek velük, amennyiben nem kér semmit távozzon a kocsmámból. – Tégely utolsó szavai határozottabban csendült, mint eddigi szavai bármikor.

A paca fürkésző tekintete sokáig nézte, haragja szinte már lángolt, a kocsmárosban nem akart kárt tenni, hiszen, szilárd jellemének megváltoztatása odahívta volna ellenségeit, a fehéreket. A kocsmáros tartotta magát, holott emlékezett még arra a három esetre mikor pacával találkozott, mindig kitartott jelleme, tudta csak így menekülhet, de utána sokszor hetekig kínozta betegség, vagy történt vele szerencsétlenségek sorozata. Most azonban ezzel cseppet sem törődött.

Aki eddig a kocsmában tartózkodott és meglátta a pacát gyorsan ki is iszkolt az épületből, az erősebb, kíváncsiabb jelleműek elbújhattak. Nagy szerencséjükre, mivel a paca már megtalálta a módját, hogyan büntesse meg az információt tőle elhallgató csapost. Mérhetetlenné duzzadt haragjában ordított egyet. Ez az ordítás földöntúli volt, aki még bemerészkedett fülét fogta be. A kocsma megrengett, a pár gyertyával megvilágított asztalról az égő gyertya felborult, a terítő lángot kapott, és lassan de egyre jobban terjengett a tűz és vele a füst a kocsmában. Aki eddig bent maradt már kiiszkolt, Tégely lányai eddig ugyanúgy kiállták a próbát, mint apjuk, hála annak, hogy határozottságát örökölték, de az ordítás elgyengítette őket és ájultan estek össze. A paca visszaváltozott a feketeruhás idegenné, lassú léptekkel elindult kifele, ügyet sem vetett a három ájult lányra és azokra akik kint mutogattak a füstölgő kocsma felé. Amint a paca eltűnt az első sikátorban, az emberek vödröket vettek elő pultjaik mögül, locsolni kezdték a tüzet, két ember segített Tégelynek kimenekíteni lányait. A tüzet kioltani nagyon nehéz volt, hiszen mágikus eredetű, addig nem is aludt el, míg a kocsma belseje szénné nem éget, utána engedve a víz hűvös cseppjeinek, fogta magát és kialudt. A piacon ácsorgók és Tégely sokáig bámulták még a kocsma helyét jelző boltívet, ahol az ajtó sem volt már sehol, ha bemennek, nem találnak semmit, csak a kőboltíveket és a kőfalakat, minden más odaégett. Tégely még nézett egy pillanatig szomorúan, majd seprűt kért egyik barátjától, és elkezdte a kocsmáját kitakarítani…


[1] Virnyák – Öt lábú nem gerinces élőlények, magasságuk elérheti akár a 150 cm-ert is. A húsuk mérgező, amúgy békés nyövényevő jószágok, csordákban járnak és megvédik egymást, támadóikat általában összenyomják.

[2] Szorgojaga – Édes sütemény, nagyon ragadós. Receptje anyáról lányára száll, így férfi ember nem ismeri.

[3] Luvoj – Kapzsi és zsugori faj, az emberek könnyen változnak át ezen faj képviselői közé, sok Luvoj nagyvezír régen ember volt.

[4] Kevés paca élt a világban, s a világ egyik legfontosabb részei voltak, ők magukból jött létre maga a világ. Pacák nagyon ritkán születtek, minden született gyermek először paca, de az első lélegzetvétel után rögtön alakot választ. Minden teremtmény újszülöttje, hasonlít egy kicsit apjára vagy anyjára, de előfordult már, hogy egyikre sem. A pacák valamikor a kezdetek kezdetén nem voltak megkülönböztethetőek, mindegyik egyforma volt. Amint létrejött a jó és a rossz, a fekete és a fehér fogalma, a pacák is lassan megkülönböztethetőek lettek. Tégely előtt egyértelműen egy fekete paca állt, ami nem kecsegtetett számára jó hírrel.

A vad és áldozat

Sok-sok történet kezdtem el ez előtt, talán ez az első amelyet érdemesnek tartottam újra-újra átdolgozni, így ide is kirakni.

 

            Mint az űzött vad futott menekült üldözője elől. Vágta a szelet. Az erdő sosem volt egy barátságos hely. Kínzó csalán mardosta meztelen lábát, az a kis hálóruha már csak cafatokban lógott rajta. Biztosan látta, hogy ott volt rég elfeledett, de örökké szeretett szerelme. Próbálta elérni, megmenteni, kihozni onnan, de nem tudta, kezeik nem fonódtak össze, nem fonódtak össze. Nem tudta visszahúzni a kétségbeesésből…

A látomás-képet feledve rohant, rohant az erdőn, a nádason a csalánoson keresztül, mindegy hogy hova, de futott. Az üldöző ravasz volt, ismerte az erdőt, ismerte az illatot, ismerte azt, mit akart a nő valójában. Belelátott a fejébe olvasta a gondolatait. Vágtatva közeledett a zihálva menekülő testhez.

… és ekkor a nő elesett. Megbotlott egy görbe gyökérben, egy öreg fűz volt az, vagy nyárfa, nem lehetett látni. A szörny karjai elérték a lány bokáját, és húzta maga felé. Az áldozat minden erejével megpróbált kapaszkodni, menekülni messzebbre, minél inkább el a szörny szorításából. Mindegy hova, csak el. Az utolsó pillanatban a lány összeszedte minden akaraterejét, kiszakította lábát a szörny karmaiból, ha csak egy kicsit is késlekedik, a szörny elnyeli őt örökre. A teremtmény egy hatalmasat ordított, ami végigkísérte a lányt az egész erdőn át, de már nem próbálta meg utolérni.

…Ekkor végleg kettévált a két személy, egy utolsó hangos nyögést ejtett még el a lány, majd átölelte párját, a maradék szenvedéllyel megcsókolta őt, majd elégedetten hevert el az összegyűrt ágyon…

(2012)

A modern technika átka

Voltál már valaha úgy, hogy szerettél volna egy történetet írni és egy másik született belőle? Ez a történet pontosan így sikeredett. Még egyszer biztos előveszem ezt a modern világot és a képzeteimet róla…

Sokszor észre sem vesszük és megviccel minket a világ, Nem gondolunk arra, hogy milyen következményei vannak annak, hogy nem csak a Földet, a naprendszert foglalta el az emberiség, hanem eszközei a naprendszeren kívül is működnek. Élnek, életre kelnek, mozognak, és bizony sokszor válaszolnak rejtett és fontos üzenetekre, amit mi megpróbálunk megválaszolni.

  1. év szép tavaszi napján történt ugyanis, hogy Konrádot kirúgták munkahelyéről, mondhatjuk. minden közrejátszott, ebben a napban, ellene volt a főnöke, az időjárás, az akkori barátnője – ami néhány soros telefonbeszélgetés után kiderült, hogy már csak „ex”- , de még a portás is, aki nem volt hajlandó beengedni a lakásba. A napot ezért Monyó parkban töltötte. Bármilyen cudar is volt aznap az élet, megszépítette az a gyönyörű fény, amit meglátott.

Mint már említettem az időjárás igen csak cudarul viselkedett, egyszerűen és mesterien nézve leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és annyi csapadék hullott le, ezen az éjszakán, mint a Távol-Keleten egy egész monszun idején. Persze Konrád igazán nem vette már észre, a fergetegesen rossz hollywoodi vígjátékfilmek legnagyobb poénján – miszerint az ennél rosszabb már úgysem jöhetne és elered az eső – már túl volt, és egy száraz testrésze sem maradt. Könnyen érthető, hogy épp ezért nem érdekelte már, hogy két csöves is azért verte meg, mert az ő helyükre telepedett, és az sem foglalkoztatta, hogy a rendőr megbírságolta, mert a buszmegállóban aludt. Nagy nehezen azonban talált egy eldugott helyet a parkban, lefeküdt hát a padra, mellette egy pislákoló lámpa állt. A gyönyörű fény jelenet akkor játszódott le a megtört ember előtt, mikor ebbe az ominózus oszlopba egyenesen belecsapott az áram. Egyszerre volt figyelemre méltóan szép és megrengetően ijesztő. A szikrák és a fényáradat annyira megrémítette, hogy legurult a padról és inkább alatta próbált menedéket találni, de a pad faszerkezete nem csendesítette a becsapódás hangját. A hullámok áttörték magukat és eljutottak Konrád dobhártyájáig, bizony jobban fájt neki, mint annak a hangmérnöknek, aki megpróbálta az SP által kiadott magas C-t valami tűrhető tartományba állítani. (Azóta is klinikai kezelésen van szegény) Szerencséjére Konrád csak fél napig nem hallott semmit, de ahogy visszatért önbizalma, úgy tért vissza hallása is.

Az önbizalma attól jött meg, hogy túlélte ezt a katasztrófát. Igaz, idő kellett, amíg ruháit, személyiét és a csövezés bírságát kifizette, mégis lassan helyre jött. – Még jó, hogy volt megtakarított pénze. Munkát azonban nem talált. Tanácstalanságában, beiratkozott egy OIFAHB tanfolyamra (One Item For All Human Being – Feltalálója a 20. században közismert PC [Personal Computer] továbbfejlesztése). Megtanulta annak használatát és elkezdett a solárneten, hogy régi zsargonnal éljek „böngészni”. A solárneten koránt sem volt egyszerű tájékozódni, az tér 5 dimenziójában küldte az adatokat, nehéz volt egyáltalán keresni benne, még szerencse, hogy a BUKSI kereső mindent megtalált, ráadásul figyelt arra is, hogy az 5 dimenzió a keresőhelyhez kapcsolható legyen. Beírta hát a roppantul okos BUKSI-ba, hogy állás, és megnyomta a claffa, gamma, summa plusz billentyű kombinációt. (Huszadik században egyszerűen Enter-nek is hívták) A kereső fél mikró milliárd fényévsebesség alatt megkereste az összes lehetséges állást és a karakterprofilnak legmegfelelőbbet rakta előre, és a legkevésbé megfelelőket hátrébb sorolta. Konrád véletlenszerűen rákattintott egyre és kiválasztotta, majd az intramégen keresztül elküldte az agytérképét, amit manapság önéletrajznak használnak a cég felvételi szakemberei.

Konrád lassan felemésztette tartalékait, de nem jött semmi válasz, Már majdnem egy hónap telt el, mire válaszoltak neki, a levélben melyet válaszul kapott tömör és pontos instrukciók voltak: Jelenjen meg az X3243 Y234 Z9234 D12 Q5 koordinátán HUMAN idő szerint 10 órakor állásinterjúra. Nem kevés izgalommal és drukkal indult el a Tér Taxiba beütötte a megfelelő koordinátákat HUMAN idő szerint 9:55 kor a megbeszélt helyen volt Konrád, de a furcsa, hogy egy építkezési területre érkezett. Az alapjain még alig álló vasszerkezet 104/c szintjén aligha lehetett iroda. Pedig, volt, csak az emberiség még nem fedezte fel a 6. dimenziót…

Sokáig várt ott emberünk, nézte így és nézte úgy a dolgokat, mikor pedig eljött az este 21:55, egy fényt látott az építkezés elején, ami úgy nézett ki, mint egy ajtó. Belépett hát, újdonsült munkahelyére és egy másik világba…

(2013.01.21)

A tanulatlan felhő

Ez a kis mese egy örök érvényű tanulságot hordozhat magában, kíváncsi lennék kinek mit jelent a mondanivalója…

Az égbolt gyönyörű volt, tűzött nap. Úgy sütött le a földekre, olyan parancsolóan és fáradhatatlanul, hogy senki ember fia nem merte volna megkérdőjelezni azt, hogy ez az ő uralkodásának órája. Igazi forróság volt. A fák levelei meg-megsercentek a nagy hőségben. Az ember ilyenkor bizony vagy strandra megy, vagy inkább ki sem merészkedik, mert rögvest hőgutát kap. Az utcák épp ezért nagyon csendesek és elhagyatottak voltak. Az aszfalt is annyira megadta magát ennek a melegségnek, hogy ragacsossá és nyúlóssá vált. Egyedül egy magányos alak, egy kósza árnyék zavarta meg ezt a csendet. Egy ember sétált, örömmel és boldogsággal. Nem volt se célja, se fontos dolga, kíváncsi volt és fiatal. Örült végre a napnak, a melegnek, fittyet sem hányt annak fenyegető voltáról és urat parancsoló hangneméről. A kósza árnyék boldogan sétált, felnézett a napra, majd elmosolyodott. Meglátta mi következik sejtelmesen és alattomosan a naphoz. Egy kicsiny bárányfelhő volt. Ártatlan és romlatlan, olyan, mint ő maga. Mit sem tudott a nap uralkodásáról, nem is nézte, hogy szinte már-már sértés a jelenléte. Ő csak lassan vánszorgott tovább, ment előre egyenesen a nap elé. Az ember a földön figyelte a jelenetet. Követte a felhő útját, vagy a felhő követte az embert? A hőség azonban egyszer csak megérintette a felhőt. Akármilyen jámbor és lágy is volt, akármennyire áttetsző is, mégis csak a napnak a csökönyös úrnak nem mondhatott ellent. Szélei megperzselődtek, de derekasan kiállta próbát. A férfi egy tisztáshoz ért, ő sem vette észre magán, hogy vállai olyan pirosak, mint egy főtt homár. A felhőn, hű társán sem vett észre semmi változást. Nem azért, mert elfelejtette őt, hisz az már a része volt, egy darabja. Hanem azért mert olyan zenét hallott, amit még sose. Követte, határozottan s célirányosan haladt, nem tudott neki ellenállni. Ment és húzta magával a zene úgy, mint a felhő is egyre beljebb lopakodott a nap elé. Mikor a felhő teljesen eltakarta a napot Kicsit lehűlt a levegő. Ezt nem veszi észre senki, csak az, aki egy a természettel, akié maga a felhő is része volt. S hogy mit talált a férfi a zene forrásánál? Gyönyört, mámort és nimfákat. Egyesültek a tudatban, a zenében, a gyönyörben, a mámorban, egyesültek a szent napban, és ahogy egyre jobban ragadták a férfit magához a dalok, a mámor és a gyönyör, úgy kezdett a felhő párologni és elveszíteni alakját. A férfi csaknem teljesen elveszett, ezzel csaknem teljesen és önkényesen a nap nyerhetett volna, de a férfinak eszébe jutott lelke fontos része. Észben tartotta, milyen ajándékot és csodát adott neki az a kicsiny felhő, ebben a tűrhetetlen órában. Elszakította hát rab láncait, amit a nimfák rá kötöttek, megrázta a fejét és meglátta, hogy a zene mögött korbács van, a mámor valójában kín és az, ami a gyönyört ígérte méreg. Úgy futott, ahogy csak tudott, de nem kellett volna, mert a nimfák nem követhetik, csapdába ejthetik, de vissza nem tarthatják, ha egyszer felébredt. Futott loholt, vele együtt szárnyra kapott a kicsiny felhő, mely szinte minden porcikájában érezte még a nap hevességét és tüzességét. Mikor a férfi már annyira kifáradt, hogy lélegezni is alig tudott, elért az erdőbe, ahol már várták barátai és családja. A kicsiny felhő is haza érkezett, családjához, barátaihoz. Egyesült egy nagy készülődő zivatarban a nap ellen…

(2013.02.20)