Irodalmi pályázatra beadott történet, sajnos nem jutott be, ezért megosztom itt, ahogy szoktam.
Prága városában többször jártam már, ott mindig nyüzsög az élet. Több ezer turista fordul meg nap, mint nap a macskaköves utcáin. Mikor először jártam ott, magam is furcsának találtam, hogy a város szívében nincs sima betonút, mégis valahogy ez adja a varázsát. Tornyos épületek, sok szép, különböző stílusban épült házak, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ezt a helyet megszeressem. Már ezerszer jártam itt, hogy végignézzem a kötelező helyeket: Károly-híd, Arany utca, Lőportorony, a megszámlálhatatlanul sok csodálatosabbnál csodálatosabb templom, kezdve a Vyšehrad Szent Péter és Pál templomától egészen a Szent Vitus székesegyházig. A turisták által kedvelt helyeken kívül látogatásaim során az összes varázslatos, rejtett zugot is megismertem, a város szélén lévő nemzeti parkok csodálatos kikapcsolódást nyújtanak nyáron. Divoká Šárka fekete sziklás dombjait, csordogáló patakvölgyét különösen szeretem.
Számomra minden városban van egy olyan hely, ami nem általános turistalátványosság, titkos zugok ezek, ahová akármi történik, többször is visszatérek, akár egy kirándulás alatt, vagy egy napon belül is. Prágában is van egy ilyen.
A Kampa félszigetet mindig felkeresem: pont rálátni a Károly-hídra, a csodás óvárosra, és ott vagyok a Moldva folyó partján, mely páratlan hangulatot sugároz. Persze nem csak ezért szeretem. 2012-ben is épp a sziget felé tartottam, amikor majdnem hasra estem a cipőfűzőmben, így fedeztem fel a félsziget előtt, hogy az egyik macskakő az út szélén laza. Utazásaim során mindig szerettem a városok apró titkait meglesni és megismerni, Prága városát ekkor még nem annyira ismertem, de arra is kíváncsi voltam, mekkora és milyen súlyú lehet egy macskakő. Így hát megnéztem, mennyire laza… Tisztában voltam vele, egyszerű bazalt kockakőről van szó, de mégis kivettem a helyéről. Nem volt annyira könnyű. Ami viszont végképp meglepett, hogy a kő alatt egy kis dobozka rejtőzött. Mások a Károly-hídon dörzsölgetnek szobrokat, valaki meg itt hagyott valami emléket? Találtam egy geocaching ládát? A kíváncsiság hamar legyőzte azt a félelmemet, hogy mindjárt felállít onnan egy rendőr, és életem végéig macskakövek letételére és javítására ítélnek, mert megrongáltam a történelmi várost. Szerencsére azonban nem történt ilyen.
A doboz kicsi volt és fából készült. Apró, faragott minták díszítették, melyek kissé megkoptak. Az idő is megviselte a dobozt, régóta ott lehetett már. Én úgy nyitottam ki, mint aki megtalálta a frigyládát. Lassan, óvatosan, egy kisebb nyikorgó hang kivételével azonban nem szabadítottam a világra semmilyen gonosz szellemet, nem robbant fel.
A dobozban egy összehajtott papír volt egy műanyag zacskóban. Kissé megsárgult, de védve volt az időjárás viszontagságai ellen.
A papíron egy írás volt. Visszaraktam a dobozt a helyére és rá a követ, úgy gondoltam, a levelet majd este elolvasom, és jól megjegyzem hol is jártam. Csodálatosak a 21. századi találmányok. Az okostelefonommal csak lefotóztam a helyet, hozzáadtam a koordinátákat, bejelöltem térképen, így biztos lehettem benne, hogy meg fogom találni holnap.
A szállásra érve már izgatottan vártam, hogy vacsora után bezárkózhassak, és a papírost elolvashassam. A szobámban remegő kézzel nyitottam szét a levelet, és nagyon megörültem, hogy a tartalma sem sérült meg, könnyen el lehetett olvasni. Angolul írták, és az alábbi szöveget tartalmazta:
„ Kedves Idegen!
Ha ezt a levelet a kezedben tartod, akkor gratulálnom kell neked, mert megtaláltad az általam elrejtett ládikót. Marie vagyok, jelenleg a Cambridge Egyetem jogot hallgató végzős diákja. Egy vidám lány vagyok, aki most a szerencséhez fordul. Az életem átlagosnak mondható, semmi szörnyűség nem történt velem, jó tanulmányi eredményeimnek köszönhetően kerülhettem be erre a nívós egyetemre. Mint minden embert, értek már tragédiák, de van olyan, amit sosem sikerült megtapasztalnom. Jövőmet biztosítva érzem, de egy fontos dolog hiányzik az életemből: a szerelem.
Fiatal lányként nagyon sokat ábrándoztam, hogy találkozok a szőke herceggel, aki majd fehér lován értem jön, de persze ezek csak hiú ábrándok maradtak. Sokszor strébernek, tudálékosnak tartottak a jegyeim és szorgalmam miatt. Épp ezért sem kellettem soha egy fiúnak sem. Én sem foglalkoztam ezzel az érzéssel.
Viszont, ahogy felnőttem éreztem valaminek a hiányát, és ez pedig a szerelem érzése. A könyvek és történetek leírása alapján csodálatos dolog.
Úgy gondolom, ha valaki véletlenül megtalálja levelemet, és van legalább olyan kíváncsi és kalandvágyó, mint én, ezt a dobozt nem csak megtalálja, de el is olvassa soraimat, akkor már érdemes felajánlanom neki azt, hogy megismerjük egymást, hátha benne találom meg azt, akit keresek.
Persze megtalálni önmagában nem elég, válaszolni is kell a levélre, meggyőzni a másikat ilyen módon sokkal nehezebb, mint én valaha is hittem.
Úgy döntöttem mégis, hogy ezen a furcsa módon próbálom megtalálni páromat, azt a valakit, akit nekem szánt a sors. Sok város van, ahol elhelyezhettem volna levelemet, de Prága a szívemhez nőtt, minden évben visszajövök ide, s várom, hátha megtalálja valaki az üzenetemet és válaszol rá.
Csatolok egy fényképet is levelemhez, hogy lásd, nem vagyok bányarém, de nem is vagyok Miss Universe.
A Világ tele van csodákkal, fedezzük fel együtt mindet, ismerjük meg egymást. A sors fura dolgokat hozhat, lehet, ha még nem találtad meg párod, pont engem keresel. Derítsük ki együtt.
Persze sokat mesélhetnék még magamról, de minden mást beszéljünk meg személyesen.
Marie
10/4/2010”
A levelet többször elolvastam, és először azt gondoltam, hogy csak egy vicc, majd másodszor, hogy ez egy átverés, de azért csak szöget ütött a fejembe. Lehet, hogy mégis létezik ilyen?
Jómagam hadilábon álltam a nők terén. Mindig tisztelettel és figyelemmel bántam a nőkkel, mégis, mikor udvarolni szerettem volna, felsültem, valamit biztosan rosszul csinálok. Fogalmam sincs mi a baj velem, de vagy ez a sorsom, vagy követ a balszerencse.
A levélhez tényleg csatoltak egy fényképet, ezen az én szótáram szerint egy álomszép lány képe tárult elém. Nem hagyott nyugodni a gondolat: a levelet két éve írták, lehet azóta elfelejtette, vagy már megtalálta azt, akit keresett, de mégis ott volt az a bizonyos ”mi van, ha nem”.
Egyenlőre az asztalon hagytam a levelet és próbáltam aludni, de folyton ezen pörögtem. Feldúltan aludtam el, álmom rémálommá változott és tollak kergettek meg, papírmasét hajtogattak belőlem… aztán felébredtem, és csodálkozva vettem észre, hogy már reggel van, és az ágyat teljesen összegyűrtem, pedig ilyet nagyon ritkán csinálok.
Eldöntöttem, egy életem egy halálom, én kíváncsi lettem erre a lányra, ezért nekifogtam, hogy megírjam a levelet. Többször belekezdtem, sokat gondolkoztam, hosszú órákat töltöttem megírásával, majdnem tíz óra lett, mire elkészültem épp, hogy leértem a reggeliző asztalhoz. Szinte csak apró maradék maradt a svédasztalon.
„Szia, Marie!
Frank vagyok. 28 éves. Tanárként dolgozom már pár éve egy középiskolában.
A kicsiny dobozt, benne leveleddel, teljesen véletlenül találtam meg. Szöget ütöttek fejemben az általad írt sorok. Mindig is szerettem a kalandokat, mégsem vagyok az az igazán erős, szőke herceges alkat.
Kíváncsi lettem rád és a történetedre, ezért úgy döntöttem, tollat ragadok, és válaszolok neked, remélem, hogy még jársz erre a helyre, és el fogod olvasni.
Életem során, mint minden ember, sok tapasztalatot próbáltam szerezni, és tanárként igyekszem diákjaimat úgy tanítani, hogy ne csak a kötelező maradjon meg bennük, hogy a tanuláson kívül megismerkedjenek az élettel is.
Fontos, hogy mindenkiben megmaradjon a kreativitás, egy kis gyermeklét, kalandvágy, álmodozás, de közben azt sem szabad elfelejteni, hogy akarva-akaratlanul fel kell, hogy nőjön; hát erre próbálom én is felkészíteni őket, holott még magam sem gondolom azt, hogy teljesen készen állok mindenre.
Szívesen venném, ha megismerhetnélek. Mit szólnál ahhoz, ha az elrejtett üzeneted közelében találkoznánk? A Kampa Park ideális egy találkozóra, finom ital és étel mellett tudunk beszélgetni és megismerni egymást.
Hogy lásd, én milyen vagyok, mellékelek magamról egy képet, az általad írt levelet a képpel pedig megtartom.
Ismerkedjünk meg hát személyesen is, remélem, mire legközelebb Prágában járok, olvashatom válaszod.
Üdvözöl: Frank
15/06/2012”
Gondosan visszacsomagoltam a válaszlevelet abba a műanyag tasakba, amiben az eredeti volt. Mivel nem volt nálam normális fénykép, útközben próbáltam egy igazolványképet készítő boltot keresni. Egy szót sem tudtam csehül, ezért, többszöri útbaigazítás után, kisebb nehézségek árán, de találtam egy ilyen helyet. Az elkészült képet beleraktam a levél mellé. Megkerestem a laza macskakövet, és a dobozba rejtettem válaszlevelemet. Ez volt az utolsó napom ebben az évben Prágában: sokkal különlegesebb volt, mint amire valaha is számíthattam.
- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –
Közel egy év telt el tavalyi prágai látogatásom óta. Ezúttal májusban, a születésnapom körül mentem el. A pünkösdi hétvégét választottam, így egy nappal többet tudtam maradni. Az eltelt idő alatt nem volt nap, hogy ne gondoljak arra, vajon Marie válaszolt-e levelemre vagy sem.
Volt, amikor napjában többször elővettem a levelet, vagy megnéztem a fényképét. Nem tudom mi ütött belém, de még ábrándoztam is. Vajon tényleg megismerhetek egy ilyen csinos lányt, ha összeismerkedünk, tetszeni fogok neki?
A kérdések után csak újabb kérdések jutottak eszembe. A kezdeti apró félelmet a rettegés váltotta fel. Már-már megpróbáltam meggyőzni magam, hogy meg sem történt, s miután nem sikerült, végső félelmemben már az elutasítás képkockáit láttam magam előtt. Csak ritkán jutott eszembe egy-egy pozitív végkimenetel, ha ez meg is történt, akkor hamarosan felváltotta egy még szörnyűbb látomás.
Ebben az évben kivételesen vonattal érkeztem, és három órával többet utaztam, mint a rendes menetidő. A több, mint 10 órás vonatút nagyon fárasztó volt a kabinszomszédok miatt, mégis az első dolgom az volt, hogy a nap utolsó fényeinél elrohanjak arra a helyre, ahol tavaly a kis dobozt megtaláltam. Türelmetlenül kutattam az ismerős pont után, telefonom segítségével próbáltam a helyet meglelni, de nem volt ott. A macskakövek eltűntek. Beton váltotta fel. Teljesen kétségbe estem. Fáradtan, letörten mentem a szállásomra, és mély, álomtalan álomba merültem…
Másnap reggel bejártam a belvárost, ettem a kedvenc helyemen, de csak nem hagyott nyugodni ez az egész, visszamentem hát arra a helyre. Világosban azért kicsit máshogy festett a dolog. Valóban az utat egy bizonyos rész után lebetonozták, de a macskakövek is megmaradtak. A telefonomra ránézve, most úgy láttam, mégis a köves részre mutat az akkoriban elmentett pont. Elkezdtem hát nézelődni, rátalálni a macskakövek közül arra, amelyik valamiért más, mint a többi. Az út széleit vizslattam, és szerintem a többi járókelő nem tudta, hogy mit csinálok éppen. Megpróbáltam felidézni, tavaly hol is kötöttem meg a cipőmet. Hiába a telefon és GPS, ha ott álltam, ahol a pontot mutatta, akkor sem mozgott egyik kő sem. Valahogy biztosnak éreztem azt, hogy a titokzatos kő a közelben van.
Körülbelül negyed órát kerestem a rejtekhelyet, szinte a közelben lévő összes macskakövet megpróbáltam megfogni és megmozgatni. Az egyik épp csak egy picit mozgott. Kétszer is megvizsgáltam, túlmentem rajta, majd harmadjára kicsit erőteljesebb voltam. Nem csoda, hogy nem találtam meg, a betonozás végett jó sok homok került a kövek közé, ezért mozdult meg ez a kő olyan nehezen.
Kikapartam a homokot körömmel és megpróbáltam kiemelni, egy kis beton is kerülhetett rá, mert sokkal nehezebben engedett, mint tavalyi emlékeimben. Utolsó fűszálként kapaszkodtam abba a reménybe, hogy ez az a hely. Már nem törődtem azzal, mit is mutatott az okosnak hitt telefonom. A térkő engedett, és távolodott a többitől. A macskakő alatt vékony homokréteg mögött rejtőzve megleltem a már ismerős dobozt.
Szívem egyre vadabbul kalapált. A dobozba bele se nézve vittem féltett kincsemet magammal a szálláshelyre. Mielőtt azonban megint elfelejtettem volna hol is volt a helye, egy nálam lévő filccel megjelöltem a követ.
Becsaptam magam mögött a szállodaajtót, és türelmetlenül bontottam ki a dobozt: amelyben ott volt egy levél, de nem az, amelyiket én írtam. Ez egy másik papír volt, ezúttal színes. El sem hittem, mikor kinyitottam, Marie kézírását olvashattam újra:
„Kedves Frank!
Milyen csodálatos, hogy megtaláltad levelemet, és köszönöm, hogy válaszoltál rá. Szimpatikus vagy a fényképen, és igen, szeretnék veled találkozni. Én évente egyszer járok Prágában, az egyik rokonom él itt, és a születésnapja körül meglátogatjuk őt. Találkozzunk hát jövőre, április 12-én 13:00-kor a Kampa parkban. Marie névre foglaltam le a kedvenc helyemet, bár igazán furcsán néztek, mikor a dátum megadásakor majdnem egy évvel későbbi időpontot mondtam. Szerintem titkon még fogadtak is, hogy eljövök-e, én jót vidultam ezen.
A levél mellett találsz egy másik borítékot is, melybe raktam egy kis meglepetést neked. Remélem, nem veszed tolakodásnak, de ha ezt tudnád viselni a randevúnkon, akkor biztos könnyen megtaláljuk egymást. Nem szeretném, ha a foglalás ellenére mégis más valaki ülne ott és őt szólítanám le.
Reménnyel és izgalommal várom a találkozásunkat.
Marie
08/04/2013”
A levél mögött valóban volt egy boríték, benne egy nagyon szép vászonzsebkendő. Piros színű, fekete cserkészliliom mintás. A zsebkendőn enyhe női parfüm illatát éreztem, mikor megszagoltam. Már ezzel elcsavarta a fejemet. Egy rövid választ írtam csupán, mely azt tartalmazta, hogy izgatottan várom, és ott leszek, s mivel én is készültem meglepetéssel, mellékeltem egy apró rózsa brosst, ugyanabba a borítékba raktam, amiben a zsebkendő volt.
A prágai hosszú hétvégém többi napja eseménytelenül telt. Többször felkerestem a Kampa szigetet, talán titkon azt reméltem, mégis meglátom Marie-t. Ebben az évben inkább bóklásztam és sétáltam még a kevésbé ismert részeken, nem vágytam a turisták által oly szeretett központi helyekre. Gondolataimba merültem és mindig nálam volt a zsebkendő is. Ebben az évben sem találkozhattam ezzel a titokzatos lánnyal, vajon tényleg szabad lesz még, sikerül-e összeismerkedni vele?
Akármerre jártam, gondolataim mindig a jövő évi utazásomra és a lánnyal való találkozásra lyukadtak ki. Eddigi félelmeim elszálltak, helyette az első napokban felhők feletti boldogság árasztott el. Ahogy telt az idő, aggodalmaim megpróbáltak újra utat törni, melyet szorgosan próbáltam elhessegetni. Hazaérve már jó előre lefoglaltam a repülőjegyet, és kivettem szabadságnak az áprilisi hétvégét, hogy láthassam Marie-t. Egy csodálatos mesebeli történet kezdett kibontakozni előttem, melynek én voltam a főhőse, szinte hihetetlennek tűnt
- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –
A gyerekek nem várják úgy a karácsonyt, mint én 2014 áprilisát. Rengeteget idegeskedtem, készültem, majdnem visszamondtam az utamat, kifogásokat kerestem, majd lebeszéltem, végül újra rábeszéltem magamat, arról, hogy mennem kell. Miután felszálltam a repülőre, már nem volt visszaút. Elhatároztam magam, és találkozni fogok Marie-val. Végül is ezért válaszoltam a levélre, minden eddigi kérdésemre most meg fogom kapni a választ.
A megbeszélt időponthoz képest egy nappal előbb érkeztem, még lélekben próbáltam felkészülni. Nem néztem meg a dobozt, inkább a történelmi városrész adott bizonyos fokú nyugalmat. A tornyok és épületek varázsa egy idő után magával ragadott, kicsit meg is tudtam feledkezni a másnapi randevúmról.
Estefelé már újra a rettegés és a félelem kerített hatalmába, sejtelmem sincs aludtam-e egyáltalán valamennyit, de az biztos, hogy nem keltem fel pihenten és nyugodtan. Szervezetem kezdett egy vulkánéhoz hasonlítani, homlokomat tűzforrónak éreztem, és szinte szakadt rólam a verejték. A tükörbe nézve döbbentem rá, hogy valójában, mindezt csak képzelem.
A Kampa parkba érve leültem hát a Marie nevére foglalt helyre. A pultos csodálkozott, hogy jöttek a foglalásra, és elmesélte nekem, hogy szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy tényleg lesz-e itt valaki. Majd, mikor azt hitte nem látom, bosszús mozdulattal 200 Cseh koronát adott egy másik pincér markába. Igaza volt a lánynak, tényleg fogadtak arra, megjelenik-e itt valaki, avagy sem. Ezen jót mosolyogtam, és megigazítottam zakómon a piros zsebkendőt.
Elmúlt 13 óra. Ránéztem a már általam kissé megkoptatott fényképre. Még negyed óra telt el, de nem jött senki. Az étterem rogyásig volt tömve. Az asztal szép helyen volt, mert a Moldva partjára csodálatos kilátás nyílt. Ezen kívül látni lehetett mindenkit, aki ide érkezik. Egy idős hölgy elegáns ruhában lépett be, a pincértől kérdezett valamit, aki az asztalomhoz vezette a hölgyet.
Én meglepődve pattantam fel helyemről, és megkérdeztem az idős hölgyet:
- Üdvözlöm, hölgyem. Ide foglalt helyet? Ezek szerint én rossz helyre ültem?
- Nem hiszem, fiam, ha minden igaz, te vagy Frank. Nagyon örvendek, Marie vagyok. Az általam adott zsebkendőből biztos vagyok, hogy te vagy, akihez jöttem.
A pincér kíváncsian nézte végig a közöttünk zajló érdekes játékot, én furcsán éreztem magam, nem is tudtam, mit kéne tenni ebben a helyzetben.
Végignéztem a hölgyön, és felfedeztem a rózsa brosst a ruháján. A körülbelül 80 éves hölgyet hellyel kínáltam, majd kértem egy italt magamnak és neki is. Elég bugyuta fejet vághattam, de nem tudtam hova rakni ezt az egészet, kérdőn néztem, nem bírtam megszólalni. Így hát ő kezdte meg a beszélgetést:
- Nagyon kedves tőled, hogy eljöttél erre a helyre ebédelni velem. Néhai férjem nagyon szeretett itt enni. Bizonyára meglepődtél, hogy már nem úgy nézek ki, mint azon a képen. A koromról sem mondtam igazat a levélben. Be kell, valljam, kíváncsi voltam működik-e még a Kampa sziget varázsa.
- Varázsa? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Bizony, Frank. Ez a félsziget varázserővel bír, te megtaláltad ennek a központját, a szívét a szigetnek, ami egy macskakőbe volt rejtve.
- Szinte még a félsziget szélén vagyunk, mégis a szívének hívja? – kérdeztem csodálkozva.
- Számomra mindig is a szíve marad, ha megengeded, elmesélem neked.
A bennem kavargó bosszúság, hamar elmúlt, rögtön kíváncsivá tett szavaival. Az idős hölgy kedves volt, elegáns, rettentően szimpatikus. Tanár létemre mindig is szerettem az emberekkel beszélni, megismerni régi titkokat, így az ő története is kezdett érdekelni. Reméltem a meséje magyarázatot ad arra, vajon miért is vagyok itt. Megkértem hát, hogy nyugodtan fogyasszuk el ebédünket, s közben mesélje el nekem a történetét.
- Több mint hatvan éve már annak, hogy először jártam ezen a csodálatos helyen. A város korántsem volt ilyen nyugodt és szép abban az időben. Majdnem minden évben megfordultam itt. Volt férjemet is itt láttam meg először. Nagyon sármos volt. Fiatal katonaként szolgált, mint abban az időben szinte mindenki. Kósza pillantásokat vetettünk egymásra. Én itt, a Kampa szigeténél úgy ejtettem el egy ilyen zsebkendőt, mint ami a zakódban van, hogy jó láthassa. Még direkt bele is tűrtem a macskakövek közé egy picit, hogy ne vigye el a szél. Persze rögtön felszedte és kitette zubbonyának zseb részébe. A kedvességem pedig azzal viszonozta, hogy másnap azon a helyen megjelölt egy macskakövet, és az alá egy dobozt rejtett. Ez volt az a doboz.”
Marie történetét hallgatva elámultam, és csodálva hallgattam a régi emlékeket. Elővette a dobozt, melyet én megtaláltam az említett rejtekhelyen. Hihetetlen volt a gondolat, hogy hatvan évnél is idősebb. Kezembe vettem, megforgattam, tanulmányoztam, belenéztem. Most üres volt. Letettem az asztalra, és Marie folytatta a történetét:
- Ez volt a mi kis titkos levelező ládánk. Azon a nyáron sokat voltunk együtt, megismertük egymást és első látásra egymásba szerettünk. Miután nekem el kellett mennem, akkor is megmaradt a mi kis titkos helyünk, így amíg Prágában állomásozott, vagy áthaladt, mindig megoldotta, hogy írjon nekem pár sort, még akkor is, ha én nem mindig tudtam elolvasni. Szép lassan elmélyült a kapcsolatunk, és jöttek a nyugodtabb idők, találkoztunk, összeházasodtunk. Csodálatos közös életünk volt. Szerelmünk mindvégig megmaradt. A távolság és a zavaros idők nem győztek érzéseink felett, és ezt szerintem ennek a titkos helynek köszönhetjük. Hosszú és szép házasságunk volt, katonai életét feladta és iparosként dolgozott. A szigetet mindig meglátogattuk, figyeltük az itt megfordulókat, sok szerelmes talált már itt egymásra. Ezért van e szigetnek varázsereje, és épp ezért az általad megtalált macskakő alatt pedig a szíve.
Elővett sok korabeli fényképet és én tisztelettel tanulmányoztam, ámulattal szemléltem azokat. Ott volt a férje, családja, gyerekeik, az első háza. Ott volt ugyanaz a kép, ami nálam is, csak sokkal régebbi kiadásban.
- Ez egy csodálatos történet, Marie. De nem értem, miért nem árulta el rögtön, hogy mennyi idős, én akkor is szívesen találkoztam volna magával, és ugyanolyan csodálattal hallgattam volna meg a történetét. – mondtam neki.
- Most már tudom, mert látom rajtad Frank, de nem először találják meg a kicsi a dobozt, nem mindenki érti meg, még azok közül sem, akik válaszolnak. Vannak, akik haszon reményében akarnak találkozni, mások pedig közönséges szoknyavadászok. A varázs csak arra hat, aki kicsit is, de hisz a csodákban. Akár úgy is mondhatom, aki elég méltó rá, valamiért különleges.
- Én különleges lennék? Ugyan már, köszönöm, de teljesen átlagos ember vagyok. Semmi különlegeset nem tettem még az életben. – válaszoltam.
- Azt csak te gondolod, de nem attól lesz különleges valaki, mert kitűnik. Te egy bolondos lányt vártál, hát én, bár már nem vagyok lány, de elég bolondos öreg lettem. Fiatalon sem voltam sokkal másabb. Te különleges vagy belülről, még akkor is, ha nem látod be; hiszel a mesékben és a hivatásodban. Ezt leveledből tisztán kiolvashattam.
Belegondoltam abba, amit mondott, és rá kellett ébrednem, hogy igaza van. Én is kissé bolond, kissé bohókás vagyok, lehet nem értem el semmi különlegeset az életben, de mégis egyedi vagyok, és valaki számára különleges. A munkámat valóban komolyan veszem, és szeretem a meséket, miért ne hinnék bennük. Az álmodozásról sosem szoktam le, még akkor, sem, ha szörnyű félelem-képek gyötörtek utána.
- Viszont, meg kell, valljak neked még valamit, ha már az igazságnál tartunk. Nézd meg jobban ezt a két képet!– mondta Marie, és a két arcképet egymás mellé tette.
Első ránézésre tényleg a két kép megszólalásig hasonlított egymásra. De valami mégsem volt vele rendben. Arra döbbentem rá, hogy a két képen nem ugyanaz a személy volt látható. Az orra, a haja és a tartása különbözött. Az általam őrzött képen egy apró szemölcs is volt a lány arcán.
- Ezen a képen nem Ön van – mondtam meg neki a nyilvánvalót, és az általam már jól ismert, kissé megkopott Marie-képen rámutattam az árulkodó pöttyre.
- De nem ám fiam! – mosolyodott el Marie.
Még mindig kissé értetlenül néztem fel és kerestem a kandi kamerákat, vagy valamit, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a képen már jól ismert ifjú lány lép be az étterembe. Meseszép ruhában volt, hosszú haja a vállára omlott, és a pincért meg sem várva, felénk mosolygott, majd határozott léptekkel odajött hozzánk. Egyszerre mindent megértettem. Én ismét felálltam.
- Szia, Frank. Marie vagyok. – mosolygott, majd helyet foglalt az idősebbik Marie mellett.
Megdöbbenésemben meg sem tudtam szólalni, csak visszaültem a helyemre. Néztem őt, és kalapált a szívem, nem találtam szavakat. A barna szemének színe, apró világos-barnás tengerként falta fel tekintetem és lelkem. Tényleg csodaszép lány volt, ő is figyelt engem, szemünk találkozott a végtelen univerzumban és nem kellett már szó, hogy tudjam, velünk is megtörténik az, ami az idősebbik Marie-val. Már ismeretlenül is beleszerettem ebbe a lányba, futott át hirtelen a tudatalattimból az agyam egyik aktívabb részébe. A fiatal és idősebb Marie-t néztem felváltva, s nagy nehezen kinyögtem egy újabb nyilvánvaló dolgot:
- Maguk rokonok!
Erre csak összenéztek és nevettek, hangosan, édesen. Majd mivel rájöttem, hogy mit is mondtam, jómagam is nevettem. Ezzel feloldódott a kezdeti feszültség. A fiatalabbik Marie pedig elmesélte, hogy valóban társat keres, de próbatétel elé állítja azokat, akik vele szeretnének találkozni, mert sokat csalódott már a férfiakban. Hallgattam, ahogy ő és – mint kiderült – a nagymamája mesélik az elképesztő megtalálásokat és különböző mesébe illő történeteket. Jómagam is velük mulattam, és csodálkozva hitetlenkedtem egy-egy elképesztő eset hallatán. Sok idő telt el, az idősebbik Marie látta, hogy nem tudjuk levenni egymásról a tekintetünket, egy idő után felállt és ezt mondta a fiatalabbiknak:
- Most pedig kincsem, magatokra hagylak kicsit, ismerd meg ezt a fiút, jóravalónak tűnik, remélem a sziget varázsa ezúttal is csodát tesz.
Távozása előtt még megöleltem és megpusziltam az idős hölgyet, mint aki régóta ismeri. Fogalmam sem volt honnan vettem ezt a bátorságot és szokást, de ő nagyot mosolygott a viselkedésemen, megköszönte a finom ebédet és jó társaságot. Majd lelkemre kötötte, ha együtt maradok unokájával, akkor nagyon vigyázzak rá.
Sokra már nem emlékszem, mi is történt azután. Sokáig beszélgettünk a fiatalabb Marie-val. Aznap este már kéz a kézben sétáltunk a kivilágított Prága fényeiben Ugráltunk a macskaköveken és szállása előtt megcsókoltam őt. Ez a csók félénk volt és bizonytalan, mégis viszonozta. Azóta meg… azt a történetet már egy másik kő alá rejtettem el…
