2017.02.25 – Le.Fa.Gy.Sz. Zemplén

 

SAM_3479.jpg

“ZEMPLÉM” 😀

Immár 4. alkalommal vehettem részt a LeFaGySz túrasorozaton. A túra mindig is a nehézségéről és az extrém időjárásáról híres. Idén ráadásul az amúgy is általam nagyon ritkán járt Zempléni-hegységben rendezték meg.

lefagysz

Az útvonal

 

Volt már saras, havas, esős év, idén kegyes volt hozzánk a február. Az egyik legszebb, szinte koratavaszi időben tudta bárki teljesíteni ezt a kihívást. A túra útvonaláról csak helyeket ismertem, és azt is 2014-ből. Nem láttam még a felújított Füzéri várat, nem másztam meg a Tolvaj-hegyet sem.

Kisebb zökkenőkkel, de sikeresen lejutottunk a rajtba, ahonnan azért magabiztosan az 58-as távra neveztem. A térdem teljesen jónak tűnt, csak néha-néha jelzett be ezért, térdvédő már nem, de bot még volt nálam. Jó tempóban telve erővel el is indultunk. Hárman indultunk együtt és nagyjából végig együtt is ment a kis csapat. Az első emelkedő mindjárt a Bába-hegy volt, ahol, mind a “jégkori formákat” mind az új Füzéri vár látképét megcsodálhattam. Nagyon hangulatos egy hely volt, és meg is adta az alaphangulatot.

 

SAMSUNG CAMERA PICTURES

A felújjított vár. Nekem a fehér szín túlzás, amúgy csodaszép

Egy kicsit úttalan utakon átevickéltünk a híres neves határ jelzésre az északi zöldre. Ezt úgy tettük meg, hogy rögtön a Lipovec vagy magyar nevén Nagy-Hársas-hegyre értünk fel. A határ menti jelzés sosem egyszerűek, különösen igaz ez az északira. patakmeder mentén, a hegyeket ketté szelve halad az út. Néha el-el veszíthető az zöld, nagyon kell figyelni. A zemplén vadregényes, állapítom meg ismét, és azt hiszem ez a jelző örökre rá fog ragadni, akárhányszor találkozok vele a jövőben.

 

 

SAMSUNG CAMERA PICTURES

A Tolvaj-hegy emelkedő (nem a földről fotóztam, kb. mellmagasságból)

A rengeteg gázlón átverekedjük magunkat. Nem lehet ám olyan gyorsan haladni, mint gondolnánk, de kicsit magával is ragad a táj, nézelődök, fotózok, magával ragad a jó idő és, hogy újratúrán vagyok. Azért még akad hó és jég, ezért néhol a gatyafék működik, de a csúszásgátlót nem kellett végül elővennem.

 

Hosszan bandukolunk ezen a jelzésen, távolról látok egy hegyet, ami elég meredeknek tűnik. A túratársak már riogattak a Tolvaj-heggyel, de nem félek a farkastól. Egy rövid aszfaltos út után rá is fordultunk az általam lefotózott meredek hegyre. Tényleg nem viccel, a hegyet szinte ketté szelve halad a határjelzés, és mi pedig annak nyomvonalában kvázi merőlegesen felfelé haladunk. A Viccet félretéve a térkép adatai szerint 800m-en kb. 243m szintet tettünk meg. A képeket nem döntöttem, tényleg ilyen meredek. Sosem örültem még ennyire annak, hogy hoztam magammal túrabotot. Jól jött.

Ezt leküzdve a Solyóm-sziklák felé mentünk, sajnos nem tértem ki, pedig így utólag nézve a térképről szintén szép kilátásban lett volna részünk, de ebbe a túrába a nagypistázás nem igen fér bele. Legalábbis számomra. Pusztafalura leérve visszatekintek tisztelettel erre és jól emlékezetembe véstem ezt az emelkedőt és a hegyet. A Tolvaj-hegy felkerült a képzelet beli emelkedők toplistájának élére.

A második kör előtt rövid frissítés, majd kényelmes úton indulunk el Füzér felé, A várat minden oldalról megcsodálhatjuk, a két éve már bejárt zempléni piros sávon haladunk Hollóháza felé. Ez talán az egyik legpihentetőbb szakasz a túrán.

A hollóházi boltban egy kis vásárlás, készletfeltöltés, majd a sárga háromszög mentén ismét elérkezünk túránk újabb határ menti szakaszához. Ezt a színt követjük a Nagy-Milicig. Messze van azért előtte még egy-két kisebb-nagyobb emelkedőkkel, patakátkelésekkel tarkítjuk a túrát. Nagy hrabó, Drahosi-rét, mint magam mögött hagyom, majd keresztezzük az autósok számára is járható Magyar-Szlovák Államhatárt. A szlovák sárga jelzés a zöld jelzéssel párhuzamosan halad velünk. A Nagy-Milic közelében rengeteg túratárssal találkozunk, ki már 10 km-előrébb van, ki nemrég küzdötte el először ezt a hegyet. Már egy ideje jelzett a térdem, enyhe szúró fájdalmakkal, majd miután itt megpihentem, felvetődött, hogy az 58 legyen “csak” 48. Mérlegeltem, és nem vágytam  megmászni még egyszer a Nagy-Milicet, főleg sötétben. A szintidőt számolgatva, talán megoldható lett volna, de még haza is akartam vezetni. Nem voltam csalódott, ismét Füzérre érve már egyre jobban éreztem, hogy azért sok erőt elvett ez a túra, főleg a térdem dolgozott sokat, szerencsére nem dagadt be újra, azért a már-már szokásos helyen néha megérzem.

This slideshow requires JavaScript.

A célban kb. negyed órát hagyva a szintidőből örömmel vettem át a 4. jelvényt. Kemény túra volt, viszont látványban talán a legszebb. Köszöet érte a szervezőknek és bár nem volt igazi “kemény idő” vagy “durva terep”, azért így hű a túra saját nevéhez, hogy ez A “Lefaszább Gyerekek Szivatása”.