Üzenet a kő alatt

Irodalmi pályázatra beadott történet, sajnos nem jutott be, ezért megosztom itt, ahogy szoktam.

Prága városában többször jártam már, ott mindig nyüzsög az élet. Több ezer turista fordul meg nap, mint nap a macskaköves utcáin. Mikor először jártam ott, magam is furcsának találtam, hogy a város szívében nincs sima betonút, mégis valahogy ez adja a varázsát. Tornyos épületek, sok szép, különböző stílusban épült házak, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ezt a helyet megszeressem. Már ezerszer jártam itt, hogy végignézzem a kötelező helyeket: Károly-híd, Arany utca, Lőportorony, a megszámlálhatatlanul sok csodálatosabbnál csodálatosabb templom, kezdve a Vyšehrad Szent Péter és Pál templomától egészen a Szent Vitus székesegyházig. A turisták által kedvelt helyeken kívül látogatásaim során az összes varázslatos, rejtett zugot is megismertem, a város szélén lévő nemzeti parkok csodálatos kikapcsolódást nyújtanak nyáron. Divoká Šárka fekete sziklás dombjait, csordogáló patakvölgyét különösen szeretem.

Számomra minden városban van egy olyan hely, ami nem általános turistalátványosság, titkos zugok ezek, ahová akármi történik, többször is visszatérek, akár egy kirándulás alatt, vagy egy napon belül is. Prágában is van egy ilyen.

A Kampa félszigetet mindig felkeresem: pont rálátni a Károly-hídra, a csodás óvárosra, és ott vagyok a Moldva folyó partján, mely páratlan hangulatot sugároz. Persze nem csak ezért szeretem. 2012-ben is épp a sziget felé tartottam, amikor majdnem hasra estem a cipőfűzőmben, így fedeztem fel a félsziget előtt, hogy az egyik macskakő az út szélén laza.     Utazásaim során mindig szerettem a városok apró titkait meglesni és megismerni, Prága városát ekkor még nem annyira ismertem, de arra is kíváncsi voltam, mekkora és milyen súlyú lehet egy macskakő. Így hát megnéztem, mennyire laza… Tisztában voltam vele, egyszerű bazalt kockakőről van szó, de mégis kivettem a helyéről. Nem volt annyira könnyű. Ami viszont végképp meglepett, hogy a kő alatt egy kis dobozka rejtőzött. Mások a Károly-hídon dörzsölgetnek szobrokat, valaki meg itt hagyott valami emléket? Találtam egy geocaching ládát? A kíváncsiság hamar legyőzte azt a félelmemet, hogy mindjárt felállít onnan egy rendőr, és életem végéig macskakövek letételére és javítására ítélnek, mert megrongáltam a történelmi várost. Szerencsére azonban nem történt ilyen.

A doboz kicsi volt és fából készült. Apró, faragott minták díszítették, melyek kissé megkoptak. Az idő is megviselte a dobozt, régóta ott lehetett már. Én úgy nyitottam ki, mint aki megtalálta a frigyládát. Lassan, óvatosan, egy kisebb nyikorgó hang kivételével azonban nem szabadítottam a világra semmilyen gonosz szellemet, nem robbant fel.

A dobozban egy összehajtott papír volt egy műanyag zacskóban. Kissé megsárgult, de védve volt az időjárás viszontagságai ellen.

A papíron egy írás volt. Visszaraktam a dobozt a helyére és rá a követ, úgy gondoltam, a levelet majd este elolvasom, és jól megjegyzem hol is jártam. Csodálatosak a 21. századi találmányok. Az okostelefonommal csak lefotóztam a helyet, hozzáadtam a koordinátákat, bejelöltem térképen, így biztos lehettem benne, hogy meg fogom találni holnap.

 

 

A szállásra érve már izgatottan vártam, hogy vacsora után bezárkózhassak, és a papírost elolvashassam. A szobámban remegő kézzel nyitottam szét a levelet, és nagyon megörültem, hogy a tartalma sem sérült meg, könnyen el lehetett olvasni. Angolul írták, és az alábbi szöveget tartalmazta:

„ Kedves Idegen!

Ha ezt a levelet a kezedben tartod, akkor gratulálnom kell neked, mert megtaláltad az általam elrejtett ládikót. Marie vagyok, jelenleg a Cambridge Egyetem jogot hallgató végzős diákja. Egy vidám lány vagyok, aki most a szerencséhez fordul. Az életem átlagosnak mondható, semmi szörnyűség nem történt velem, jó tanulmányi eredményeimnek köszönhetően kerülhettem be erre a nívós egyetemre. Mint minden embert, értek már tragédiák, de van olyan, amit sosem sikerült megtapasztalnom. Jövőmet biztosítva érzem, de egy fontos dolog hiányzik az életemből: a szerelem.

Fiatal lányként nagyon sokat ábrándoztam, hogy találkozok a szőke herceggel, aki majd fehér lován értem jön, de persze ezek csak hiú ábrándok maradtak. Sokszor strébernek, tudálékosnak tartottak a jegyeim és szorgalmam miatt. Épp ezért sem kellettem soha egy fiúnak sem. Én sem foglalkoztam ezzel az érzéssel.

Viszont, ahogy felnőttem éreztem valaminek a hiányát, és ez pedig a szerelem érzése. A könyvek és történetek leírása alapján csodálatos dolog.

Úgy gondolom, ha valaki véletlenül megtalálja levelemet, és van legalább olyan kíváncsi és kalandvágyó, mint én, ezt a dobozt nem csak megtalálja, de el is olvassa soraimat, akkor már érdemes felajánlanom neki azt, hogy megismerjük egymást, hátha benne találom meg azt, akit keresek.

Persze megtalálni önmagában nem elég, válaszolni is kell a levélre, meggyőzni a másikat ilyen módon sokkal nehezebb, mint én valaha is hittem.

Úgy döntöttem mégis, hogy ezen a furcsa módon próbálom megtalálni páromat, azt a valakit, akit nekem szánt a sors. Sok város van, ahol elhelyezhettem volna levelemet, de Prága a szívemhez nőtt, minden évben visszajövök ide, s várom, hátha megtalálja valaki az üzenetemet és válaszol rá.

Csatolok egy fényképet is levelemhez, hogy lásd, nem vagyok bányarém, de nem is vagyok Miss Universe.

A Világ tele van csodákkal, fedezzük fel együtt mindet, ismerjük meg egymást. A sors fura dolgokat hozhat, lehet, ha még nem találtad meg párod, pont engem keresel. Derítsük ki együtt.

Persze sokat mesélhetnék még magamról, de minden mást beszéljünk meg személyesen.

Marie

10/4/2010”

A levelet többször elolvastam, és először azt gondoltam, hogy csak egy vicc, majd másodszor, hogy ez egy átverés, de azért csak szöget ütött a fejembe. Lehet, hogy mégis létezik ilyen?

Jómagam hadilábon álltam a nők terén. Mindig tisztelettel és figyelemmel bántam a nőkkel, mégis, mikor udvarolni szerettem volna, felsültem, valamit biztosan rosszul csinálok. Fogalmam sincs mi a baj velem, de vagy ez a sorsom, vagy követ a balszerencse.

A levélhez tényleg csatoltak egy fényképet, ezen az én szótáram szerint egy álomszép lány képe tárult elém. Nem hagyott nyugodni a gondolat: a levelet két éve írták, lehet azóta elfelejtette, vagy már megtalálta azt, akit keresett, de mégis ott volt az a bizonyos ”mi van, ha nem”.

Egyenlőre az asztalon hagytam a levelet és próbáltam aludni, de folyton ezen pörögtem. Feldúltan aludtam el, álmom rémálommá változott és tollak kergettek meg, papírmasét hajtogattak belőlem… aztán felébredtem, és csodálkozva vettem észre, hogy már reggel van, és az ágyat teljesen összegyűrtem, pedig ilyet nagyon ritkán csinálok.

Eldöntöttem, egy életem egy halálom, én kíváncsi lettem erre a lányra, ezért nekifogtam, hogy megírjam a levelet. Többször belekezdtem, sokat gondolkoztam, hosszú órákat töltöttem megírásával, majdnem tíz óra lett, mire elkészültem épp, hogy leértem a reggeliző asztalhoz. Szinte csak apró maradék maradt a svédasztalon.

Szia, Marie!

Frank vagyok. 28 éves. Tanárként dolgozom már pár éve egy középiskolában.

A kicsiny dobozt, benne leveleddel, teljesen véletlenül találtam meg. Szöget ütöttek fejemben az általad írt sorok. Mindig is szerettem a kalandokat, mégsem vagyok az az igazán erős, szőke herceges alkat.

Kíváncsi lettem rád és a történetedre, ezért úgy döntöttem, tollat ragadok, és válaszolok neked, remélem, hogy még jársz erre a helyre, és el fogod olvasni.

Életem során, mint minden ember, sok tapasztalatot próbáltam szerezni, és tanárként igyekszem diákjaimat úgy tanítani, hogy ne csak a kötelező maradjon meg bennük, hogy a tanuláson kívül megismerkedjenek az élettel is.

Fontos, hogy mindenkiben megmaradjon a kreativitás, egy kis gyermeklét, kalandvágy, álmodozás, de közben azt sem szabad elfelejteni, hogy akarva-akaratlanul fel kell, hogy nőjön; hát erre próbálom én is felkészíteni őket, holott még magam sem gondolom azt, hogy teljesen készen állok mindenre.

Szívesen venném, ha megismerhetnélek. Mit szólnál ahhoz, ha az elrejtett üzeneted közelében találkoznánk? A Kampa Park ideális egy találkozóra, finom ital és étel mellett tudunk beszélgetni és megismerni egymást.

Hogy lásd, én milyen vagyok, mellékelek magamról egy képet, az általad írt levelet a képpel pedig megtartom.

 

Ismerkedjünk meg hát személyesen is, remélem, mire legközelebb Prágában járok, olvashatom válaszod.

Üdvözöl: Frank

15/06/2012”

Gondosan visszacsomagoltam a válaszlevelet abba a műanyag tasakba, amiben az eredeti volt. Mivel nem volt nálam normális fénykép, útközben próbáltam egy igazolványképet készítő boltot keresni. Egy szót sem tudtam csehül, ezért, többszöri útbaigazítás után, kisebb nehézségek árán, de találtam egy ilyen helyet. Az elkészült képet beleraktam a levél mellé. Megkerestem a laza macskakövet, és a dobozba rejtettem válaszlevelemet. Ez volt az utolsó napom ebben az évben Prágában: sokkal különlegesebb volt, mint amire valaha is számíthattam.

  • –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –

Közel egy év telt el tavalyi prágai látogatásom óta. Ezúttal májusban, a születésnapom körül mentem el. A pünkösdi hétvégét választottam, így egy nappal többet tudtam maradni. Az eltelt idő alatt nem volt nap, hogy ne gondoljak arra, vajon Marie válaszolt-e levelemre vagy sem.

Volt, amikor napjában többször elővettem a levelet, vagy megnéztem a fényképét. Nem tudom mi ütött belém, de még ábrándoztam is. Vajon tényleg megismerhetek egy ilyen csinos lányt, ha összeismerkedünk, tetszeni fogok neki?

A kérdések után csak újabb kérdések jutottak eszembe. A kezdeti apró félelmet a rettegés váltotta fel. Már-már megpróbáltam meggyőzni magam, hogy meg sem történt, s miután nem sikerült, végső félelmemben már az elutasítás képkockáit láttam magam előtt. Csak ritkán jutott eszembe egy-egy pozitív végkimenetel, ha ez meg is történt, akkor hamarosan felváltotta egy még szörnyűbb látomás.

Ebben az évben kivételesen vonattal érkeztem, és három órával többet utaztam, mint a rendes menetidő. A több, mint 10 órás vonatút nagyon fárasztó volt a kabinszomszédok miatt, mégis az első dolgom az volt, hogy a nap utolsó fényeinél elrohanjak arra a helyre, ahol tavaly a kis dobozt megtaláltam. Türelmetlenül kutattam az ismerős pont után, telefonom segítségével próbáltam a helyet meglelni, de nem volt ott. A macskakövek eltűntek. Beton váltotta fel. Teljesen kétségbe estem. Fáradtan, letörten mentem a szállásomra, és mély, álomtalan álomba merültem…

Másnap reggel bejártam a belvárost, ettem a kedvenc helyemen, de csak nem hagyott nyugodni ez az egész, visszamentem hát arra a helyre. Világosban azért kicsit máshogy festett a dolog. Valóban az utat egy bizonyos rész után lebetonozták, de a macskakövek is megmaradtak. A telefonomra ránézve, most úgy láttam, mégis a köves részre mutat az akkoriban elmentett pont. Elkezdtem hát nézelődni, rátalálni a macskakövek közül arra, amelyik valamiért más, mint a többi. Az út széleit vizslattam, és szerintem a többi járókelő nem tudta, hogy mit csinálok éppen. Megpróbáltam felidézni, tavaly hol is kötöttem meg a cipőmet. Hiába a telefon és GPS, ha ott álltam, ahol a pontot mutatta, akkor sem mozgott egyik kő sem. Valahogy biztosnak éreztem azt, hogy a titokzatos kő a közelben van.

Körülbelül negyed órát kerestem a rejtekhelyet, szinte a közelben lévő összes macskakövet megpróbáltam megfogni és megmozgatni. Az egyik épp csak egy picit mozgott. Kétszer is megvizsgáltam, túlmentem rajta, majd harmadjára kicsit erőteljesebb voltam. Nem csoda, hogy nem találtam meg, a betonozás végett jó sok homok került a kövek közé, ezért mozdult meg ez a kő olyan nehezen.

Kikapartam a homokot körömmel és megpróbáltam kiemelni, egy kis beton is kerülhetett rá, mert sokkal nehezebben engedett, mint tavalyi emlékeimben. Utolsó fűszálként kapaszkodtam abba a reménybe, hogy ez az a hely. Már nem törődtem azzal, mit is mutatott az okosnak hitt telefonom. A térkő engedett, és távolodott a többitől. A macskakő alatt vékony homokréteg mögött rejtőzve megleltem a már ismerős dobozt.

Szívem egyre vadabbul kalapált. A dobozba bele se nézve vittem féltett kincsemet magammal a szálláshelyre. Mielőtt azonban megint elfelejtettem volna hol is volt a helye, egy nálam lévő filccel megjelöltem a követ.

Becsaptam magam mögött a szállodaajtót, és türelmetlenül bontottam ki a dobozt: amelyben ott volt egy levél, de nem az, amelyiket én írtam. Ez egy másik papír volt, ezúttal színes. El sem hittem, mikor kinyitottam, Marie kézírását olvashattam újra:

„Kedves Frank!

Milyen csodálatos, hogy megtaláltad levelemet, és köszönöm, hogy válaszoltál rá. Szimpatikus vagy a fényképen, és igen, szeretnék veled találkozni. Én évente egyszer járok Prágában, az egyik rokonom él itt, és a születésnapja körül meglátogatjuk őt. Találkozzunk hát jövőre, április 12-én 13:00-kor a Kampa parkban. Marie névre foglaltam le a kedvenc helyemet, bár igazán furcsán néztek, mikor a dátum megadásakor majdnem egy évvel későbbi időpontot mondtam. Szerintem titkon még fogadtak is, hogy eljövök-e,  én jót vidultam ezen.

A levél mellett találsz egy másik borítékot is, melybe raktam egy kis meglepetést neked. Remélem, nem veszed tolakodásnak, de ha ezt tudnád viselni a randevúnkon, akkor biztos könnyen megtaláljuk egymást. Nem szeretném, ha a foglalás ellenére mégis más valaki ülne ott és őt szólítanám le.

Reménnyel és izgalommal várom a találkozásunkat.

Marie

08/04/2013”

A levél mögött valóban volt egy boríték, benne egy nagyon szép vászonzsebkendő. Piros színű, fekete cserkészliliom mintás. A zsebkendőn enyhe női parfüm illatát éreztem, mikor megszagoltam. Már ezzel elcsavarta a fejemet. Egy rövid választ írtam csupán, mely azt tartalmazta, hogy izgatottan várom, és ott leszek, s mivel én is készültem meglepetéssel, mellékeltem egy apró rózsa brosst, ugyanabba a borítékba raktam, amiben a zsebkendő volt.

A prágai hosszú hétvégém többi napja eseménytelenül telt. Többször felkerestem a Kampa szigetet, talán titkon azt reméltem, mégis meglátom Marie-t. Ebben az évben inkább bóklásztam és sétáltam még a kevésbé ismert részeken, nem vágytam a turisták által oly szeretett központi helyekre. Gondolataimba merültem és mindig nálam volt a zsebkendő is. Ebben az évben sem találkozhattam ezzel a titokzatos lánnyal, vajon tényleg szabad lesz még, sikerül-e összeismerkedni vele?

Akármerre jártam, gondolataim mindig a jövő évi utazásomra és a lánnyal való találkozásra lyukadtak ki. Eddigi félelmeim elszálltak, helyette az első napokban felhők feletti boldogság árasztott el. Ahogy telt az idő, aggodalmaim megpróbáltak újra utat törni, melyet szorgosan próbáltam elhessegetni. Hazaérve már jó előre lefoglaltam a repülőjegyet, és kivettem szabadságnak az áprilisi hétvégét, hogy láthassam Marie-t. Egy csodálatos mesebeli történet kezdett kibontakozni előttem, melynek én voltam a főhőse, szinte hihetetlennek tűnt

  • –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –

A gyerekek nem várják úgy a karácsonyt, mint én 2014 áprilisát. Rengeteget idegeskedtem, készültem, majdnem visszamondtam az utamat, kifogásokat kerestem, majd lebeszéltem, végül újra rábeszéltem magamat, arról, hogy mennem kell. Miután felszálltam a repülőre, már nem volt visszaút. Elhatároztam magam, és találkozni fogok Marie-val. Végül is ezért válaszoltam a levélre, minden eddigi kérdésemre most meg fogom kapni a választ.

A megbeszélt időponthoz képest egy nappal előbb érkeztem, még lélekben próbáltam felkészülni. Nem néztem meg a dobozt, inkább a történelmi városrész adott bizonyos fokú nyugalmat. A tornyok és épületek varázsa egy idő után magával ragadott, kicsit meg is tudtam feledkezni a másnapi randevúmról.

Estefelé már újra a rettegés és a félelem kerített hatalmába, sejtelmem sincs aludtam-e egyáltalán valamennyit, de az biztos, hogy nem keltem fel pihenten és nyugodtan. Szervezetem kezdett egy vulkánéhoz hasonlítani, homlokomat tűzforrónak éreztem, és szinte szakadt rólam a verejték. A tükörbe nézve döbbentem rá, hogy valójában, mindezt csak képzelem.

A Kampa parkba érve leültem hát a Marie nevére foglalt helyre. A pultos csodálkozott, hogy jöttek a foglalásra, és elmesélte nekem, hogy szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy tényleg lesz-e itt valaki. Majd, mikor azt hitte nem látom, bosszús mozdulattal 200 Cseh koronát adott egy másik pincér markába. Igaza volt a lánynak, tényleg fogadtak arra, megjelenik-e itt valaki, avagy sem. Ezen jót mosolyogtam, és megigazítottam zakómon a piros zsebkendőt.

 

Elmúlt 13 óra. Ránéztem a már általam kissé megkoptatott fényképre. Még negyed óra telt el, de nem jött senki. Az étterem rogyásig volt tömve. Az asztal szép helyen volt, mert a Moldva partjára csodálatos kilátás nyílt. Ezen kívül látni lehetett mindenkit, aki ide érkezik. Egy idős hölgy elegáns ruhában lépett be, a pincértől kérdezett valamit, aki az asztalomhoz vezette a hölgyet.

Én meglepődve pattantam fel helyemről, és megkérdeztem az idős hölgyet:

  • Üdvözlöm, hölgyem. Ide foglalt helyet? Ezek szerint én rossz helyre ültem?
  • Nem hiszem, fiam, ha minden igaz, te vagy Frank. Nagyon örvendek, Marie vagyok. Az általam adott zsebkendőből biztos vagyok, hogy te vagy, akihez jöttem.

A pincér kíváncsian nézte végig a közöttünk zajló érdekes játékot, én furcsán éreztem magam, nem is tudtam, mit kéne tenni ebben a helyzetben.

Végignéztem a hölgyön, és felfedeztem a rózsa brosst a ruháján. A körülbelül 80 éves hölgyet hellyel kínáltam, majd kértem egy italt magamnak és neki is. Elég bugyuta fejet vághattam, de nem tudtam hova rakni ezt az egészet, kérdőn néztem, nem bírtam megszólalni. Így hát ő kezdte meg a beszélgetést:

  • Nagyon kedves tőled, hogy eljöttél erre a helyre ebédelni velem. Néhai férjem nagyon szeretett itt enni. Bizonyára meglepődtél, hogy már nem úgy nézek ki, mint azon a képen. A koromról sem mondtam igazat a levélben. Be kell, valljam, kíváncsi voltam működik-e még a Kampa sziget varázsa.
  • Varázsa? – kérdeztem vissza értetlenül.
  • Bizony, Frank. Ez a félsziget varázserővel bír, te megtaláltad ennek a központját, a szívét a szigetnek, ami egy macskakőbe volt rejtve.
  • Szinte még a félsziget szélén vagyunk, mégis a szívének hívja? – kérdeztem csodálkozva.
  • Számomra mindig is a szíve marad, ha megengeded, elmesélem neked.

A bennem kavargó bosszúság, hamar elmúlt, rögtön kíváncsivá tett szavaival. Az idős hölgy kedves volt, elegáns, rettentően szimpatikus. Tanár létemre mindig is szerettem az emberekkel beszélni, megismerni régi titkokat, így az ő története is kezdett érdekelni. Reméltem a meséje magyarázatot ad arra, vajon miért is vagyok itt. Megkértem hát, hogy nyugodtan fogyasszuk el ebédünket, s közben mesélje el nekem a történetét.

  • Több mint hatvan éve már annak, hogy először jártam ezen a csodálatos helyen. A város korántsem volt ilyen nyugodt és szép abban az időben. Majdnem minden évben megfordultam itt. Volt férjemet is itt láttam meg először. Nagyon sármos volt. Fiatal katonaként szolgált, mint abban az időben szinte mindenki. Kósza pillantásokat vetettünk egymásra. Én itt, a Kampa szigeténél úgy ejtettem el egy ilyen zsebkendőt, mint ami a zakódban van, hogy jó láthassa. Még direkt bele is tűrtem a macskakövek közé egy picit, hogy ne vigye el a szél. Persze rögtön felszedte és kitette zubbonyának zseb részébe. A kedvességem pedig azzal viszonozta, hogy másnap azon a helyen megjelölt egy macskakövet, és az alá egy dobozt rejtett. Ez volt az a doboz.”

Marie történetét hallgatva elámultam, és csodálva hallgattam a régi emlékeket. Elővette a dobozt, melyet én megtaláltam az említett rejtekhelyen. Hihetetlen volt a gondolat, hogy hatvan évnél is idősebb. Kezembe vettem, megforgattam, tanulmányoztam, belenéztem. Most üres volt. Letettem az asztalra, és Marie folytatta a történetét:

  • Ez volt a mi kis titkos levelező ládánk. Azon a nyáron sokat voltunk együtt, megismertük egymást és első látásra egymásba szerettünk. Miután nekem el kellett mennem, akkor is megmaradt a mi kis titkos helyünk, így amíg Prágában állomásozott, vagy áthaladt, mindig megoldotta, hogy írjon nekem pár sort, még akkor is, ha én nem mindig tudtam elolvasni. Szép lassan elmélyült a kapcsolatunk, és jöttek a nyugodtabb idők, találkoztunk, összeházasodtunk. Csodálatos közös életünk volt. Szerelmünk mindvégig megmaradt. A távolság és a zavaros idők nem győztek érzéseink felett, és ezt szerintem ennek a titkos helynek köszönhetjük. Hosszú és szép házasságunk volt, katonai életét feladta és iparosként dolgozott. A szigetet mindig meglátogattuk, figyeltük az itt megfordulókat, sok szerelmes talált már itt egymásra. Ezért van e szigetnek varázsereje, és épp ezért az általad megtalált macskakő alatt pedig a szíve.

Elővett sok korabeli fényképet és én tisztelettel tanulmányoztam, ámulattal szemléltem azokat. Ott volt a férje, családja, gyerekeik, az első háza. Ott volt ugyanaz a kép, ami nálam is, csak sokkal régebbi kiadásban.

  • Ez egy csodálatos történet, Marie. De nem értem, miért nem árulta el rögtön, hogy mennyi idős, én akkor is szívesen találkoztam volna magával, és ugyanolyan csodálattal hallgattam volna meg a történetét. – mondtam neki.
  • Most már tudom, mert látom rajtad Frank, de nem először találják meg a kicsi a dobozt, nem mindenki érti meg, még azok közül sem, akik válaszolnak. Vannak, akik haszon reményében akarnak találkozni, mások pedig közönséges szoknyavadászok. A varázs csak arra hat, aki kicsit is, de hisz a csodákban. Akár úgy is mondhatom, aki elég méltó rá, valamiért különleges.
  • Én különleges lennék? Ugyan már, köszönöm, de teljesen átlagos ember vagyok. Semmi különlegeset nem tettem még az életben. – válaszoltam.
  • Azt csak te gondolod, de nem attól lesz különleges valaki, mert kitűnik. Te egy bolondos lányt vártál, hát én, bár már nem vagyok lány, de elég bolondos öreg lettem. Fiatalon sem voltam sokkal másabb. Te különleges vagy belülről, még akkor is, ha nem látod be; hiszel a mesékben és a hivatásodban. Ezt leveledből tisztán kiolvashattam.

Belegondoltam abba, amit mondott, és rá kellett ébrednem, hogy igaza van. Én is kissé bolond, kissé bohókás vagyok, lehet nem értem el semmi különlegeset az életben, de mégis egyedi vagyok, és valaki számára különleges. A munkámat valóban komolyan veszem, és szeretem a meséket, miért ne hinnék bennük. Az álmodozásról sosem szoktam le, még akkor, sem, ha szörnyű félelem-képek gyötörtek utána.

  • Viszont, meg kell, valljak neked még valamit, ha már az igazságnál tartunk. Nézd meg jobban ezt a két képet!– mondta Marie, és a két arcképet egymás mellé tette.

 

Első ránézésre tényleg a két kép megszólalásig hasonlított egymásra. De valami mégsem volt vele rendben. Arra döbbentem rá, hogy a két képen nem ugyanaz a személy volt látható. Az orra, a haja és a tartása különbözött. Az általam őrzött képen egy apró szemölcs is volt a lány arcán.

  • Ezen a képen nem Ön van – mondtam meg neki a nyilvánvalót, és az általam már jól ismert, kissé megkopott Marie-képen rámutattam az árulkodó pöttyre.
  • De nem ám fiam! – mosolyodott el Marie.

Még mindig kissé értetlenül néztem fel és kerestem a kandi kamerákat, vagy valamit, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a képen már jól ismert ifjú lány lép be az étterembe. Meseszép ruhában volt, hosszú haja a vállára omlott, és a pincért meg sem várva, felénk mosolygott, majd határozott léptekkel odajött hozzánk. Egyszerre mindent megértettem. Én ismét felálltam.

  • Szia, Frank. Marie vagyok. – mosolygott, majd helyet foglalt az idősebbik Marie mellett.

Megdöbbenésemben meg sem tudtam szólalni, csak visszaültem a helyemre. Néztem őt, és kalapált a szívem, nem találtam szavakat. A barna szemének színe, apró világos-barnás tengerként falta fel tekintetem és lelkem. Tényleg csodaszép lány volt, ő is figyelt engem, szemünk találkozott a végtelen univerzumban és nem kellett már szó, hogy tudjam, velünk is megtörténik az, ami az idősebbik Marie-val. Már ismeretlenül is beleszerettem ebbe a lányba, futott át hirtelen a tudatalattimból az agyam egyik aktívabb részébe. A fiatal és idősebb Marie-t néztem felváltva, s nagy nehezen kinyögtem egy újabb nyilvánvaló dolgot:

  • Maguk rokonok!

Erre csak összenéztek és nevettek, hangosan, édesen. Majd mivel rájöttem, hogy mit is mondtam, jómagam is nevettem. Ezzel feloldódott a kezdeti feszültség. A fiatalabbik Marie pedig elmesélte, hogy valóban társat keres, de próbatétel elé állítja azokat, akik vele szeretnének találkozni, mert sokat csalódott már a férfiakban. Hallgattam, ahogy ő és – mint kiderült – a nagymamája mesélik az elképesztő megtalálásokat és különböző mesébe illő történeteket. Jómagam is velük mulattam, és csodálkozva hitetlenkedtem egy-egy elképesztő eset hallatán. Sok idő telt el, az idősebbik Marie látta, hogy nem tudjuk levenni egymásról a tekintetünket, egy idő után felállt és ezt mondta a fiatalabbiknak:

  • Most pedig kincsem, magatokra hagylak kicsit, ismerd meg ezt a fiút, jóravalónak tűnik, remélem a sziget varázsa ezúttal is csodát tesz.

Távozása előtt még megöleltem és megpusziltam az idős hölgyet, mint aki régóta ismeri. Fogalmam sem volt honnan vettem ezt a bátorságot és szokást, de ő nagyot mosolygott a viselkedésemen, megköszönte a finom ebédet és jó társaságot. Majd lelkemre kötötte, ha együtt maradok unokájával, akkor nagyon vigyázzak rá.

Sokra már nem emlékszem, mi is történt azután. Sokáig beszélgettünk a fiatalabb Marie-val. Aznap este már kéz a kézben sétáltunk a kivilágított Prága fényeiben Ugráltunk a macskaköveken és szállása előtt megcsókoltam őt. Ez a csók félénk volt és bizonytalan, mégis viszonozta. Azóta meg… azt a történetet már egy másik kő alá rejtettem el…

Advertisements

A.D. 2179 – Mike –

Nevem Mike. Az új időszámítás kezdete óta foglalkozom a történelemmel. A mostani alkalommal 2179 történelmi eseményeit mutatom be. Régi számítású Gergely-naptár szerinti időszámításunk után 2179-es év az ötödik világkatasztrófa kirobbanásaként is ismeretes.

A katasztrófa sorszáma megmutatja, hogy nem ez volt az első, de nem is az utolsó. Szorosan kapcsolódik az első négyhez, illetve közre játszik a régi világ pusztulásához is, ugyanakkor az új világ születésében is jelentős szerepet foglal el.

Az első világkatasztrófa, a globális felmelegedés végső stádiuma után az országok és diplomáciai kapcsolatok átalakultak. Ezt még inkább megerősítette a második katasztrófa, mely az ivóvíz drasztikus csökkenéséhez vezetett. Ez azonban nem csak új hatalmi rendszerek születtek, hanem elhozta a harmadik katasztrofális eseményt is, az élő, és állatvilág drasztikus csökkenését, a legtöbb faj kipusztulását. Ezt a szuperhatalmak közös egyezmény alapján egy új módosított génállománnyal kezdték rekonstruálni, mely a 2179-es években is folyt.

A genetikai fejlesztések sosem látott mértékben nőttek. Az orvostudományba költötték el a legtöbb pénzt, az egészséges emberek, illetve a biológiai egyensúly megtartása, visszaállítására tett kísérletek miatt szükség volt a módosított élő és növényvilág újrateremtésére.

Ezek a módosítások és fejlesztések vezettek a negyedik, majdan az ötödik világkatasztrófa kiteljesedéséhez. Az Amero-Kínai Egyesült Államok békítő szándékkal atombombát robbantottak az Ausztráliai szigeten, ahol az élő és növényvilág genetikai módosításai révén nagyon jó eredménnyel rekonstruálta a kihalt állat és növényfajokat. A történelemtudósok szerint azonban a katonai szuperhatalom valódi oka a félelem volt. Nem engedhette meg, hogy orvosi úton föléjük kerekedjenek. Betegesen rettegtek a biológiai fegyverektől.

Ebben a feszült helyzetben a világ egyetlen békésnek mondható pontja az Angol-Ír-Skót Egyesült Királyság volt (EIS Kindom). A szigetországok elszeparálták magukat a világtól, olyan pajzsot fejlesztettek ki, mellyel megvédték magukat az akkori technológia minden fegyverétől és támadásától. Bejutni szinte lehetetlen volt. Az Ausztrál genetikai módosítások tudományos adatai ide kerültek és további fejlesztéseket tettek.

A kutatás odáig terjedt, hogy egyetlen sejtből kész komplett három fogásos ételt tudtak készíteni az emberek számára, e mellett pedig a legtöbb állat és növényfajt regenerálták legalábbis egy-egy alfa változatát tárolták a szigetek valamelyikén elrejtett és titkosan őrzött rezervátumában.

Az EIS Kindom kulcsfontosságú szerepet játszott az élelmezésben, a nagy lépéselőnyt nem nézte jó szemmel az Amero-Kínai Egyesült Államok, de mivel számukra is fontossá vált a katonák és a hadsereg ellátása egyezményt kötöttek egymással. Ennek az egyezménynek az Euró-Afrikai Unió látta kárát, hiszen eddigi víz és megmaradt élőlénykészleteinek értéke jelentősen lecsökkent. Válságos helyzetbe kerültek, pedig már eddig is szorongatta az Nagy Kommunista Szövetség.

Egy váratlan kutatási eredmény ismét jó esélyeket mutatott az Euró-Afrikaiaknak. A genetikai módosítások és tudományos eredmények terén áttörő előrelépést fedeztek fel. Létrehozták az Embrionális önfejlődést.

A részletes biológiai mechanizmust a biológiai oktatóanyag tartalmazza. Tömören összefoglalva a földbe ültetett embriók biológiai fejlődés útján képesek megszületni, legyen ez növény, állat vagy ember. Az eljárásnak ebben a fejlesztési stádiumában egy hátránya volt. Az általános újjászületés előzetesen prognosztizált időintervalluma 50-100 év.

Az ötödik világkatasztrófát az Európában elültetett genetikailag módosított Új Ember (Humano Nouvo) robbantotta ki. A Nagy Kommunista Szövetség és az Amero-Kínai Egyesült Államok egyszerre támadták le az Euró-Afrikai Unió telepeit. A végső elkeseredésben az Unió katonai egységei visszatámadtak, és kirobbant az eddig is feszült helyzetben egy globális háború. Az EIS Kindom ki tudta vonni magát belőle, és egy szerencsés menekítő hadművelet során az eljárást kidolgozó professzorokból két főt sikerült megmenteniük, melyek az eljárás fejlesztésén dolgoztak és értek el eredményeket.

Az Új Ember, így ön is ennek az eljárásnak eredményeként élvezheti a Föld újra generált változatát.

Az Új Emberek Egyesült Tudományos Szervezetének Mesterséges Intelligencia Központi Egységét hallotta.

A nevem Mike. Az új időszámítás kezdete óta foglalkozom történelemmel. Kérem, válasszon eseményt, vagy évszámot…

Az Utazó – A mágia (3. rész)

(3.)

  • Tamás, már megint idebent vagy, ahelyett, hogy kint élveznéd a napsütötte tájat és tanulnád a fák nyelvét, a madarak énekét, a szél fúvását, a víz csobogását vagy a tűz perzselését.

  • Fő Eutrun úr, ne haragudjon rám, de ezek a könyvek, egyszerűen lenyűgözőek, nem lehet megunni őket. A cirádás betűk az idegen nyelvek és az ismeretlenek is mind-mind hozzám szólnak és beszélnek.

  • Az írott tudomány olvasása is mágikus Tamás fiam, de nem elég ahhoz, hogy teljesen mágussá válj általa. Nem elég csak olvasni, érezni is kell azt, amit a betűk írnak. Szükséged lenne friss levegőre, egy kiadós sétára, akármire csak ne itt rostokolj a könyvtárban. És mondtam már nem kell rangomon szólítani szólíts mágus nevemen, ha annyira akarod, vagy ahogy mindenki más, hívj Fá-nak.

  • Tudom jól Fő…. elnézést Fiebedelármádelech főmágus, hogy a mágia lényege az egység, de létezik az írás mágiája is, én azt a tudomány szeretném magamévá tenni.

  • Ó igen fiam, sokan megpróbálkoztak már az írás mágiájával, de nem véletlenül nincs tanító-mágus ebben az irányban. Az egyik talán legnehezebb dolog… persze, lehet, hogy… – tett egy érdekes érdeklődő mozdulatot a tanonc felé, a kellő hatás elérése végett pedig úgy tett, mint aki távozni készül -, mindegy téged úgysem érdekelne, mondhatok én akármit maradnál a könyveknél.

  • Na, ne tegye ezt velem Fiebedelármádelech főmágus, mi az, most nagyon kíváncsivá tett engem. Csak nem a szárnyai alá vesz, mint tanítványt? – csillant fel Tamás szemében a remény, mert tudta, hogy a nagy mágusmester emberemlékezet óta nem fogadott fel tanítványt – Tudja… nálam már vagy három tanár adta fel a reményt arra, hogy valaha is teljes értékű mágus leszek…

Fá felnevet Tamás kijelentésén és hosszú fehér szakálla mögött húzódó szája mosolyra görbül. Lassan végigsimítja szakállát egyszer, majd kétszer. Tamás feszülten figyel, próbál uralkodni a türelmén, ami mindig nehezen ment neki, nézte azokat a kifürkészhetetlen zöld szemeket ősz hajzuhatagjai között. A főmágus tudta, hogy Tamás nagy értékű mágus lehet, és már előkészítette azt az utat, amit Tamás választani szeretett volna. Tamás rettegett és remélte, hogy nem rúgják ki, hiszen ő volt az első, aki nem tudta letenni még a legegyszerűbb vizsgákat sem. Három tanító hagyta már ott, s az út, melyet ő választott sokkal nehezebb, mint azt valaha remélte.

  • Na, jól van Tamás eleget vártunk ahhoz, hogy eldöntsd, velem jössz, vagy sem. – mondta erre válaszként a mágus.

Fá nem várta meg Tamás válaszát elindult, nagy Ederfa-botjára támaszkodva elindult az ajtó felé. Tamás nézte a főmágust, amint elhagyja a szobát. Tamásnak majdnem későn esett le, az, hogy igen akár a nagy mágus lesz az ő mestere, gyomra görcsbe rándult, s izgalommal telve fogta magát és Fá nyomába eredt. Utolérte, majd követte az idős ember lassú lépteit ki a könyvtárból, majd az épületből. Nem szóltak semmit, Tamás egyre csak nézte és próbálta kifürkészni a mágust, mire gondol, mit akarhat tőle, mit fog mutatni neki. S bár nem sikerült semmit megtudni abból, ahogy a mágus lassan sétálva ment egyenesen az ismeretlen célhoz. Tamás a friss levegő hatására felfrissültnek, élettelinek találta magát. Elhagyták már a főbejáratot és a Nagy Kert felé vették az irányt. Odaértek a hatalmas kőkapuhoz, mely a kert bejárata volt és idestova százezer éve áll ott mohásan, körülölelve különböző indákkal. A legérdekesebb mégis a kapu oldalából kinövő félkör alakú kőkampók. Ezen egy-egy tálat tartottak, a kapu tetején négy ilyen helyezkedett el, mindegyikben a mágia egy-egy elemének manifesztációja elevenedett meg. Ezek mindenki által ismertek: a tűz, a víz a szél és a föld.

A kapu a mágusok szimbóluma volt, minden tudás alapja, valamikor régen itt vált szét minden elem, a legősibb legendák szerint itt Szállt fel Petty is megteremtve a halál fogalmát. Fá hosszan nézte, Tamás eközben szinte türelmetlenül topogott és tanácstalanul tekintett hol a kapura, hol a mágusra.

  • Tamás, mire emlékszel tanulmányaidból? Mit jelképez ez a kapu?

Tamás bizonytalanul felnézett a kapura, majd válaszolni próbált.

  • Jelképezi a mágia különböző elemeit és fajtáit. Ahogy a könyvekben olvastam, hogy legalább százezer éves, rengetegen próbálták megfejteni a titkát, de mai napig nem tudják, hogyan állhat egyáltalán ez a kapu, mi tartja össze.

-Ó hagyd el, te magad is megtapasztalhattad már: a mágia csupa fizikai-képtelenség. Nem is lehetnél itt, ha ezt nem tudnád elfogadni és megérteni. Ez a kapu jelképezi a mágia működését, ez a kapu minden mágia kulcsa. Ha például tűzet fogod, akkor tűzből készítesz mágiát, például tűzvirágot.

Fá kinyújtotta a kezét a tűz tálja felé, a mindennapi ember nevetségesnek találná, hogy ezt egy öregember megpróbálja levenni, holott a kapu legalább három méter magas volt. A tál mégis felemelkedett és lassan az idős mágus felé vette az irányt, majd a tenyerén landolt.

  • Meg tudod mondani milyen mágiát kell használni ahhoz, hogy a tenyerembe kerüljön ez a tálka?

  • Ez könnyű Fiebedelármádelech főmágus, a szél energiáit használtad.

  • Könnyebb rávágni az egyértelműt, mint jobban megnézni azt, amit látsz! Figyeld meg jobban a kezem, figyeld meg az egészet!

Fá odatartotta másik kezét a tálkához, melyben az eleven tűz lángolt. Beletette tenyerét: játszott nagyobb, majd egyre kisebb lángokkal. Feltekerte a lángot az ujjára, majd lefejtette azt onnan, megfogott egy darab lángot a kezével, a tenyerén égett most egy kisebb láng, a tálka közben lassan visszalebegett a helyére. Tamás figyelte a cirkuszi mutatványnak tűnő előadást, szemei mégis különös dologra lettek figyelmesek. Egy apró tűzsugár tolta a tálcát és egy nagyon vékony tűzlap tartotta azt. A tűz szinte nem is volt látható épphogy pislákolt. Mégis a tűz elemű tálkát magával a tűzzel mozgatta a mágus, rettentő ügyességgel.

  • Ahogy látom, a tüzet használod Fá. – zavarában teljesen kiment fejéből az illem, nem mintha ezt a főmágus bánta volna. Tamás még sosem látott ehhez hasonlót az eddig itt töltött 120 éve alatt.

  • Jól mondod fiam – mosolyodott el Fá – most pedig fogd meg ezt a kis tüzet, amit ebben a tenyeremben tartok.

  • De hát a tűz éget. – válaszolta kapásból Tamás.

  • Hát semmit nem tanultál a 120 év alatt, a könyvek ennyire elvették az eszedet, túl sok tudományt olvastál talán? Mire emlékszel mit tanultál, mik a legfőbb elemei a mágiának?

  • A mágiának négy fő eleme van…

  • Hogy a tüske állna bele abba a puha hátsódba, melyet a szék már laposra puhított! – mondta most már emelt hangon. Fá, sosem volt türelmetlen, viszont elvárta Tamástól, hogy 120 év alatt már nem az elsőévesek válaszát adja meg számára.

  • A mágiának egyetlen fő eleme van, minden elemhez ez kell, és a fő elemet nagyon kevés mágus képes teljesen használni. Emlékezz Tamás, melyik ez az elem?

Tamás igazán megijedt, sokat olvasott és annyiszor hallotta, hogy a négy legfőbb forrás a tűz, víz, szél, föld, hogy teljesen kiment a fejéből az az egy elem, ami még a többihez is hozzákapcsolódik. Tamás csak nézte a kaput, hiszen minden mágia kulcsa benne rejlik és megtalálhatja rajta a választ, de a kapu tetején nem volt egy ötödik tálka, semmi nem volt a négy elemen kívül.

Fá nézte Tamást, és látta tanácstalanságát, látszólagos haragja elpárolgott már, ezért a kapu alá lépett és ránézett Tamásra kedvesen. Tamás figyelte, ahogy a főmágus a kapu alá áll, először nem értette miért… Aztán rájött, ezt is olvasta, de igaza volt a főmágusnak: 120 évet elvesztegetett a mágia olvasására, és elfelejtett tapasztalni.

  • Főmágus – szólt Tamás lassan és megfontoltan -, ez a főelem az Élet…

  • Pontosan fiam! Élet nélkül nem lehetne mágia. A tűz is él és ahhoz, hogy lángoljon, szüksége van az életre. Te is egy élet vagy fiam, ezért téged és a tüzet összeköt az élet eleme, az élet elemén érthetitek meg egymást. Ha képes vagy megérteni a tűz életét és összekapcsolod a tieddel, akkor képes vagy a tűz mágiájára. Akartál mondani még valamit Tamás? – vette észre Fá, hogy valami nyomasztja még a tanítványt.

  • Csak annyi Fá, hogy hiábavalónak érzem azt, amit eddig olvastam és tanultam a könyvekből. Miért van ez?

  • Ez csak azért van, mert megmondtam neked: több idő kell neked kint, a könyvek tudásra, a szabad a megértésre és tapasztalásra valók. 120 év alatt valóban sokat olvashattál, de ne hidd, hogy hasztalan az, amit olvastál, bár kétségtelen, hogy voltak benne teljesen felesleges olvasmányok is. De mégis mi az, amit még szerinted fontos tudni a mágiáról?

Tamás gondolkodott egy darabig, majd eszébe jutott egy régi könyv, melyet a könyvtár különleges részlegében olvasott.

  • Az egyik, amire leginkább emlékszem – azt mondják, nagyon fontos –hogy a mágia alapvetően két részre oszlik, fekete és fehér…

  • Ne merd folytatni tovább, mert esküszöm, hogy nem lehetsz ebben az iskolában soha az életben mágus, mehetsz rögtön Biederámedelech iskolájába, ahol ezt a képtelenséget tanítják. – Fá hihetetlen mérgesnek látszott, botjával a földre csapott, amitől Tamás azt érezte be szakad alatta a föld.

  • A mágia – folytatta Fá kissé nyugodtabban – nem fekete és nem is fehér, a mágiának nincsen színe. Mondok egy példát, milyen mágiának állítja alapvetően Biederámedelech a tűz elemű mágiát?

  • Feketének – vágta rá szinte túl hamar Tamás, ezt rögtön látta Fán aki nem az a kedves mágus volt aki erre a helyre hozta.

  • Igen úgy van, viszont a tűz elemű mágia nem fekete, félre ne érts nem is fehér, mint mondtam. Itt van egy tűzlabda például. – Kezében még mindig ott volt az a parányi tűz, melyet még beszélgetésük elején vett ki a tálkából, s melyről Tamás szinte teljesen megfeledkezett. Ebből most egy öt centiméter átmérőjű tüzes labda formálódott. – Ez a tűzlabda Biá szerint az egyik legsötétebb varázslatok egyike, olyan hatalmas pusztító ereje van, mely képes egész falvakat is rommá tenni. De arról elfeledkezik ez a sarlatán, hogy a tűzlabdával lyukat vág a véshetetlen kőfalba és barlangot készít. Elfelejti megemlíteni, hogy a mágia nem azért van és a tűzlabdát sem azért hozzák létre a mágusok, hogy gyilkoljanak vele. Ha egy mágus elpusztítja az életet, akkor nem lesz mágia, hiszen az életből meríti minden elem a maga erejét, egy mágus attól erős, hogy mennyire tudja az életét felhasználni arra, hogy az elemekkel megossza és felhasználja.

  • De akkor mi az a másik fontos dolog?

  • Ó – mosolyodott el végre Fá – ez tetszeni fog neked.

Ekkor a tűzlabdát a kőkapura irányította és az elkezdett terjedni a növényeket viszont nem égette el, hanem a tűz maga előtt tolta félre azokat. Tamás nem hitt a szemének a növények által eltakart helyen eddig nem látszódó írások jelentek meg: képek, illusztrációk. Megértette mire célzott a főmágus: itt van ez a tűzlabda, ami nem bántja a növényeket, de mégis tűzmágia. A tűz megállt és eltartotta a növényzetet a kőkaputól, teljesen más látványt nyújtott, tele volt írással. Minden jel más-más mágiát írt le, ezek a jelek olyan tálkához álltak közelebb, amelyik mágiához tartoznak leginkább. Észrevette, hogy a növény mágiájának írása kapcsolatban áll mind a négy elem tálkáihoz. Ami leginkább feltűnő volt, hogy minden írás egy-egy része kapcsolódott a kapu alatti területhez, amit már Tamás az Élet mágiájának helyeként értelmezett. Döbbenetében és csodálatában nem tudott megszólalni, Fá törte meg a csendet:

  • Egy mágia, mint mondtam nem jó és nem is rossz. A mágia akkor torzul feketévé vagy fehérré, ha az ember csak egy bizonyos módon használja. A mágus azonban nem használja feleslegesen és főleg nem egyféleképpen a mágiát, bármilyet is tanult meg. A mágia fontos feladata az élet fenntartása és ez a mágus saját életének feláldozásával jár, hiszen saját életét áldozza fel ennek a nehezen és nem mindenki által elérhető tudásnak birtoklásáért. Minden mágus olyan hatalmas, amennyire képes az életét felhasználni, és a mágiának áldozni. (nagyon dramatizálok, erőteljes, rövid mondatokat adok Fá szájába. J ) Annyira hatalmas csak, amekkora az életereje. Mit gondolsz, miért nem sikerült eddig egyetlen mágusnak sem magáévá tenni az írás mágiájának minden rejtélyes tudását?

Tamás nézte a kusza betűket és ábrákat, figyelte, amint minden elemet körülölelt, mindenhol jelen volt, majd megpróbálta levonni a következtetését:

  • Mindent körülvesz az írás talán az írás is egyfajta főelem lenne, ami mindegyik mágiához illeszkedik és hozzátartozik?

  • Majdnem. Az írás valóban körülvesz minden elemet, hisz az írás által tudják a mágusok a tudásuk egy részét átadni. Amint láthatod, a legtöbbet használt könyvek tartalma ezen a kapun is olvasható. Az írás mágiájához meg kell érteni minden mágiát. A legtöbb írásmágus 50-70 évig tanul, s bár még nem lett egyikből sem tanító, ennek oka, igazából egy: az írásmágiát nem lehet tanítani, mindenkinek meg kell találni, hogyan használja fel. Ezt a kőtáblát több mint háromszázezer éve emelte az egyik legelső főmágus. Az írás jól mutatja meg azt, hogyan is működik ez a mágia. Figyeld meg, nem csak az írás kapcsolódik egymásba, nem csak a mágia fajtái, hanem a különböző elemek is kapcsolódnak az íráshoz és mindenekelőtt minden írás egy helyre fut.

  • Igen látom, az élet eleméhez fut, tehát élet nélkül nincs elem, elemek nélkül nem lehetne írás, írás nélkül pedig nem lehetne tovább tanítani az elemek elméleti anyagát. Én úgy tudtam, hogy ez a kőkapu csak százezer éves – mondta Tamás, majd egyre nagyobb csodálattal tekintett a kapura.

  • Csodálatraméltó, hogy végre használod azt, amit eddig olvastál és azt a keveset is, amit láttál. Ne feledd épp ezért, az írás önmagában semmi, meg kell találnod azt, hogyan is válsz te írásmágussá. Ami pedig a kőkaput illeti: igen, valóban a kőkapu, mely növényekkel borítja el az írásos anyagot valóban százezer éve létezik, viszont a kapu ezen formáját az első mágusok egyike alkotta meg.

Fá csettintett egyet: a tűz, ami a kőkapu körül volt eltűnt és visszakerült a tégelybe, már csak halványan pislákolt.
– Hogyan fogom megtanulni az írás mágiáját, ha kulcsát megint elrejti a gaz? – kérdezte Tamás, megdöbbenten.
– Az írás mágiáját nem írásból kell megtanulni, te már 120 éve tanulmányozod a könyveket és ez idő alatt már tanítómágus is lehetnél ebből. Eleget tanulmányoztad már az írott formákat ahhoz, hogy erre nem lesz szükséged, és mint mondtam neked kell megtalálni az utadat. Én csak az első lépésekben segítek neked. Most gyere velem a Sivataghoz.
Tamás nem szólt már egy szót sem, jobb, ha nem is veszekszik, maga a főmágus lett a mentora: mostantól, engedelmességgel tartozik neki, amennyiben még ezen a helyen akar mágussá válni. Márpedig ő sehol máshol nem akart tanulni, hiszen ezen a helyen született meg a mágia, az igazi mágusok itt tanultak, még azok a mágusok is, akik később itt elhagyták ezt az iskolát és más hiteket vallva hoztak létre újabb iskolákat, melyeket a főmágus leginkább csak sarlatánoknak hívott.
Az idős mágus átlépett a kőkapu boltozata alatt és elindult a Sivataghoz. A mágusok főkertje azért volt különleges, mert minden elemnek volt saját hatalmas területe a kerten belül. A Sivatag elnevezést nem véletlenül kapta az a hely ahova indultak, ezen a területen a föld elemű mágiát lehet a legjobban gyakorolni.
Minden területnek érdekessége mágikusságában rejlik: amint belépsz arra a területre körülvesz téged és nem ereszt, addig amíg ki nem mondod a megfelelő szót vagy varázsigét. Ehhez azonban vagy előre tudni kell azt, vagy ismerni valamennyire az adott elemet és annak varázsszavait. Tamás mindenféle gyanú nélkül követte a mágust, de ahogy haladt előre a homoksivatagban eltűnt a szeme elől, s nem látta. Tamás magára maradt…

Az Utazó – A világ létrejötte (2. rész)

(2.)

Petty volt a legidősebb mind közül. Olyan rég kapta a nevét, hogy már nem is emlékezett rá ki volt az aki adta, talán ő maga. Emberi léptékkel mérve nagyon lassan alakult ki az a pacák között, hogy elnevezzék egymást. A nevek megkülönböztetnek, a pacák közti feltűnő egyformaság késztette azt, hogy így alakuljon.

Petty emlékezett. Emlékezett még az ősi időkre és mindenre, hogyan alakult is ki ez a világ, hogyan jött létre mindaz ami most van.

A világegyetem egy nagy semmi volt először, valahol létrejött belőle valami, ez halvány szikra se volt, neve se alakja nem volt. Mégis mintha felébredt volna, ez volt az első cselekvése. Felébredt és lassan tudatra ébredt, onnan lehetett ezt tudni, hogy csinált valamit, ami más volt, mint eddig, és lassan elkezdett neveket adni a dolgoknak. Most már kijelenthette, hogy gondolkodik. A gondolatok csak úgy áradtak belőle. Rájött, hogy létezik, ki ő és mi ő, egyedül van, esetleg többen lennének? Nem, nem volt egyedül tudta, hogy rengeteg mindenből áll össze, de gondolatai tarthatatlanná tették, azt, hogy ne nevezze magát valahogy, így elnevezte magát Pettynek.

Petty volt az első, akinek nevet adtak, akkor még nem tudta a nagy semmi, hogy mit, de elkezdett érezni valamit, ezt később büszkeségnek nevezte el. Természetesen ez mind azután volt, miután az érzéseket kialakították. Petty amint megkapta nevét, először csak gondolta, aztán mivel létrejött a tudás, már tudta azt, hogy sok minden hiányzik. Tudta, hogy hiába van neve, létrehozott új fogalmakat, eleinte üres szavakat, amik alakot öltöttek. Létrehozta a mozgást, az irányokat, az időt. Fogalmak folyamatos halmazát, először nagyon tág és nagyon sokrétű fogalmakat, a képzeletet, a formát, a színt az alakot. Lassan és fokozatosan bontakozott ki az, ami egyre tökéletesedett.

Petty tudta, hogy 200.000 évvel ezelőtt szakította ki magát a nagy semmiből. Miután létrehozott rengeteg fogalmat, úgy érezte létre kell hozni még egyet, az egyént. Az általa kiszakított rész felébresztette azt a megfoghatatlan dolgot amiből, létrehozhatta hát magától azt, amit Petty világnak nevezet, a világ már látványos is lehetett, elkezdett alakot ölteni, formálódni. A valamiből, amit Petty pacának nevezett még négyen váltak ki, maguk adták saját nevüket, Föld, Víz, Tűz, Szél. A négy pacát később több is követte, mind különböző formában, olyan neveket adtak maguknak, ami eddig csak gondolat volt a semmi, majd Petty elméjében.

Mindenki aki ekkor kivált a semmiből választott mit tegyen, mivel segítse elő a semmit, hogy valamivé váljon, a világ így alakult szépen lassan, de még csak fogalmak voltak, és egyre több kivált paca csak úgy volt a semmiben, a fogalmak egyre gyorsabban jöttek létre. Petty már ekkor tudta ő lesz az első, aki majd újra megadja magát és gondolatait a semminek, de még addig sok minden hiányzik. Hiányoznak a megérinthető formák és lassan a pacák kialakították a világot, a szilárd dolgokat. A Föl, Víz, Tűz, Szél segített neki, létrejött a világ, a pacák létrehoztak egyre több és szerteágazóbb fogalmakat és alakokat, hegyeket, völgyeket, tavakat, óceánokat, vulkánokat, és élőlényeket. Élőlények sokasága szakadt ki a nagy semmiből, először növények, majd állatok. Amit már ekkor látott az maga volt a tökéletesség, de tudta még ez nem elég….

Most ott állt már a bolygónak nevezett csodálatos, általuk teremtett golyóbison, és körülötte a különböző pacák, akik tanácsokat adtak neki. Tudta, hogy amit iránta tanúsítanak, is nevezik valahogy, majd elnevezte tiszteletnek. Gondolatai hiába adtak a világnak újabb és újabb fogalmakat, már hallotta a szél súgását, adott az állatoknak hangot, érzéseket is. Ennek ellenére még mindig az a gondolat foglalkoztatta, hogy létre kell hoznia és ki kell mondania, és ekkor, hozta létre a beszédet. Szavai ami eddig csupán gondolatok voltak meglepték pacatársait – ekkor létrejött a meglepetés fogalma is -, hisz nem kellett hallaniuk, mit gondol, csak rájuk irányította gondolatát és azok már tudták mit kell tenni, de ez fontos lépés volt.

  • Amit most hallotok beszédnek hívok és bár mi pacák továbbra is gondolati úton is tudunk kommunikálni, fontos, hogy a következő dolgokat megpróbáljam… igen, ez a megfelelő szó: szavakba önteni. – és a szavak, melyeknek eddig nem volt nevük, immáron nevet kaptak. – Létre kell hoznom még pár dolgot, ahhoz, hogy a világ amit eddig létrehoztunk működjön, ezer és ezer dolog fog még kialakulni, miután én majd végleg elválok tőletek, de amíg nem érzem, hogy dolgomat véghezvittem, addig nem válhatunk el egymástól.

Mondandójában szünetet tartott, és minden eddig létrejövő és folyamatosan alakuló paca és teremtmény hallotta hangját, értette mondanivalóját.  Nehéz volt Pettynek ezt elhatározni, hisz a világ ezen a pontján tökéletesnek volt mondható, de érezte, még sok dolog hiányzik. Hangja ismét hallgatóvá vált.

  • Létrehozunk hozzánk hasonlatos lényeket, értelmeseket, kik mind a pacából válnak ki és haláluk után pacává alakulnak, lesznek olyanok, akik értik az ősök nyelvét, lesznek olyanok, akik majd megértik az állatokét, és lesznek olyanok is, akik kezdetben csak a magukét. Minden lény a körforgásban olyan lényt hoz létre, mely őmaga is volt. Az értelmes lényeknél viszont elő fognak fordulni olyanok, mint hozzánk hasonlatosan, pacákká maradnak, mely nem határozza meg a lény milyenségét. A teremtényeket még nem hozzuk létre, mivel még magunk között is hiányzik két nehéz fogalom. Két színt fogok nektek példának hozni, a fehéret és a feketét. A két fogalom a Jó és a rossz.

A Jó és a Rossz fogalma egyúttal kitépett két pacát a semmiből, az egyik paca Fekete, a másik Fehér volt, az eddig Pettyet körülvevő színtelen pacák szürkékké váltak, egyedül Petty maradt színtelen. Petty ránézett a két új pacára, mely egymástól távol állt, majd megszólalt:

  • A jó és a rossz, két ellentétes dolog, a teremtmények nem kerülnek automatikusan a hatásuk alá, bizonyos fogalmak viszont igen, így az olyan fogalmak, mely… örömöt (létrejött az öröm)… bánatot (létrejött a bánat) okoznak különválnak. Azok a fogalmak, melyek sem jó sem rossz nem irányíthat szürke marad. És mielőtt létrehozzuk a hozzánk hasonlatos lényeket jól figyeljétek szavamat. A jó és rossz, bár egymás ellentétei, mégis igen törékeny dolog. A jó és a rossz egyensúlyt kell, hogy alkosson és teremtsen. Amíg létezik a jó, addig létezik a rossz, amíg van rossz a világban, addig a jó is megvan, de amint az egyik teljesen eltűnik a világunk semmivé foszlik, üres marad. Ennek a törékeny egyensúlynak fent kell maradnia, a jó és a rossz oldalán  mindig fognak állni az értelmes lények, és fel fogják használni a semlegeseket is, de a kettőnek feladata, hogy a másik ne tűnjön el, ne legyen túl erős. Azok akik továbbra is jó és rossz felett álnak, szürkék maradnak, s bár lesz idő, mikor majd a szürke idő fehér, vagy fekete köpenyt húz, de sosem fogja örökké azt hordani, hiszen ha ez bekövetkezik világunknak vége.

Így ment ez tovább hosszú időkig. Petty emlékezett a mai napon már teljesen kész a világ, minden megvan és még egyszer utoljára figyeli az összes pacát akik körülötte állnak, feketék, fehérek és szürkék egyaránt figyelik. Most nem beszél az ősi módon gondolatokkal hoz létre még gondolatokat és újabb még hiányzó fogalmakat, tárgyakat. Az emberi számítás szerint 200.000 év kellett a pacáknak ahhoz, hogy létrehozzák azt amit ma a világuknak neveznek. Az élet elkezdődött ezen a bolygón és a pacáknak a feladata ennek a bolygónak a fenntartása. A fogalmak és dolgok fenntartása.

Minden megvolt egy dolgot kivéve és Petty készen állt most arra, hogy létrehozza a legnehezebb fogalmat, a halált. A halál különös dolog, ő most meg fog halni, tehát eggyé válik a semmivel azzal a dologgal, akiből ő maga jött létre. Ugyanakkor a semmiből folyamatosan szakadnak ki pacák, akik lényekké, növényekké állatokká válnak akkor, mikor megszületnek. Eddig mindent ő hozott létre és társai segítették, ezentúl élet és halál összefonódik, mindkét paca létrejött, és mindkét paca szürke lett. Élet és halál mindkettő jó és rossz is egyaránt.

Most hogy létrejött az utolsó fogalom amit még Pettynek véghez kellett vinnie, meglátta azt, amit úgy hív jövő. A világot nem tette teljesen stabillá. Meglátta azt, hogy ez nem tartható tovább, egyszer eljön az ideje, mikor majd végleg eltűnnek a pacák, és végleg megszilárdul a világuk, de még utána is sok lehetőség és sok kockázat marad. Neki viszont meg kell halnia, meg kell mutatnia mindenkinek ezt hogyan kell, mi is történik.

  • Világunk elkészült, halljátok jövendölésem, mind aki lények itt a bolygón éltek. Eljön a világ amikor már egy paca sem lesz többé és minden amit eddig érinthettek csupán szavak lesznek múló fogalmak. Világunk akkor elfogja érni teljességét. Amíg léteznek pacák élni fog minden csoda, ha meghal az utolsó is a világnak nem kell több csoda, hisz immár készen áll majd arra, hogy pacák nélkül is működjön. Ekkor a nagy semmi már nem fogja fenyegetni a világunkat. Jól vigyázzatok azonban amíg ez meg nem történik fekete-fehér törékeny egyensúly, ha a világ egy felé fog húzni akkor a Semmi részévé válik. Most pedig átadom magamat a Semminek, ezt halálnak hívom, mely paca szintén létrejön amint megteszem ezt. Mostantól mindig születni, élni majd meghalni fog minden lény,  viszont a pacák nem, ők csak halnak, s fogalmakká válnak, a működő rendszer láthatatlan rugói maradnak, úgy ahogy a kor halad….Figyeljétek a jeleket, mikor eljön majd az első lény ki nem lesz se fekete, se szürke, se fehér, akkor a pacák ideje végleg lejárt.

Utolsó mondatai halkan suhogva hagyták el a bolygó minden egyes zugát, átadta magát a Semminek egyesült újra vele, innentől kezdve nem lett tudata, érzése, nem lettek újabb gondolatai újra a semmi része lett. Azaz csak majdnem… Egy kis részét önmagából kitépett és messzire repített. Ezt a részt léleknek hívta. Ez lesz hát a halott pacákból, semmi és egy darab ami lélekként éli világát, talán majd egyszer ez a lélek ismét testet ölt valamikor, gondolta, de már nem akart többet tudni így elfelejtette a gondolkozást és a lélek már csak lebegett a világ körül…

Az Utazó – A kezdet (1. rész)

(1.)

Hideg szél fújt ezen a késő tavaszi alkonyon. Egy sötét ruhás alak vágott át a sikátorok között. Tapasztaltan szelte az utakat, határozottan lépdelt előre. Kikerülte a Virnyákok[1] vándorló csordáját és befordult a piactérre. A portékájukat eladni kívánó árusok épp rakodtak ki a pultokra. A sötét ruhás alak levette fekete sálját, nyakára tette, és csuklyáját is lehajtotta a fejéről. Hosszú szőke haját megborzolta a szél, szemét lecsukta, majd lassan élvezettel nyitotta ki. Arcára mosoly ült. Az árusok nem igen foglalkoztak vele, fel-fel pillantottak, hátha vásárol valamit portékájuk közül, de ő mit sem törődött velük, nyugodtan lépdelt előre.

Kábító Kompfa és Smészájú Séva boltja között egy ajtó húzódott. Az ajtó felett egy fába vésett, már-már teljesen lekopott cégér olvasható. Annak, aki figyeli a kiírást kiolvashatja: Tégely. Az ajtó mögött a város legíresebb kocsmája állt, az Ártégely. Ebben a kocsmában mérték a legjobb bort és a legfinomabb szorgojagát[2]. Ide minden ember legalább egyszer betért. Sokaknak pedig ez volt a törzshelye. Aki járt a városban, biztos, hogy az Ártégelyben pihent meg.

Kábító Kompfa és Szmészájú Séva abból gazdagodott meg, hogy minden a kocsmába érkező ismerőst, ismeretlent, leszólítottak és rájuk sóztak valami haszontalan, ugyanakkor drága dolgot. Az üzlet nagyon sokáig egyformán ment, de egy idő után a vásárlók ellenállóbbak lettek, sokkal több időbe került egy-egy kuncsaft meggyőzése, ezért versengeni kezdtek, sokszor úgy nyertek a másikkal szemben, hogy a másikat becsmérelték, portékáját selejtesnek mondták.

A két kereskedő réges-régen nagyon szerette egymást, házasságukból talán az egyik legjobb kereskedőcsalád válhatott volna, de jelenleg erre semmi esély nem látszott, mivel nagyon megváltoztak. Mindkettő arca ráncossá, szemük üvegessé, csillogóvá, kezük gyorssá és számítóvá, nyelvük sebesen pergővé, szívük elsötétedővé, lelkük földhözragadttá vált. Mindkét személy Luvojjá[3] lett. Azok az ismerősök, akik kedvelték, szerették őket, sokszor kívánták vissza a régi párt.

A sötét alak egyenesen az Ártégely felé ment, amint elérte Séva boltját. Séva negédesen, számítón beszélni kezdett hozzá. Felajánlott neki cipőt, cipót, táskát, támfát, de az észre sem véve az alak ment tovább útja felé. A kereskedőnő nem akarta, azt, hogy a ilyen könnyen megszabaduljanak tőle, Kompfa sem vette még őket észre, addig kell, hát ütni a vasat, amíg meleg.

Ismét az idegenhez szólt, hangja még meggyőzőbben csengett, általában ez a hangja a legtöbb embert képes befolyásolni. Próbálkozása sikertelennek bizonyult és Kompfa is észrevette őket, viharzott ki a bódéjából, határozottan, velősen, de udvariasan az alak elé állt és már mondta is a magáét. A kereskedő fegyvereket, túléléshez alkalmas eszközöket ajánlott, becsmérelte Séva portékáit. Az alak, mintha ott sem lenne, ment volna tovább, ha útját nem állja Kompfa, és Séva is mellette nem termett volna. Ekkor azonban fordult a kocka. A két kereskedő nagyon meglepődött.

Az eddig nyugodtan lépdelő alak egyszer csak megragadta a két kereskedő nyakát egy-egy kezével és felemelte őket a földről. Ekkor már nem az érdekelte őket, mit adjanak el, hanem hogy mint mentsék saját életüket. Esedezve kértek bocsánatot, szemük bűnbánó borjú nagyságú lett. A férfi Kompfát a bal, Sévát a jobb szeméhez közel húzta, egészen közel, hogy szinte csak azt látta a két rémült ember. Ekkor az eddig kék szempár elfeketedett, belül nem láthatott senki semmit, csak az ürességet. A kereskedők szemei összeszűkültek a rémülettől, nézték a szemet, néztek bele a messzeségbe, a nagy semmibe, de nem látták vissza még saját magukat sem. Úgy tűnt, mintha egy hosszú utazáson vennének részt, de ez az utazás sohasem érne véget.

Az egész csak egy pillanat volt mégis a kereskedők éveknek, sőt évtizedeknek érezhették. Az alak ledobta őket a homokos földre, és otthagyta őket, szeme visszaváltozott és folytatta útját az Ártégely felé. Ha lettek volna szemtanúi az esetnek látták volna, ahogy a két kereskedő összegörnyed és a szörnyűségtől reszket, összegubózódik, mint egy csecsemő, az alak pedig elérte a kocsma ajtaját, kinyitotta és miután az ajtó becsukódott mögötte nem lehetett látni mást, mint a szelet, ahogy fújja a homokot az ajtó előtt…

Amilyen kopott volt az Ártégely kívülről, olyan pompázatos volt belülről. Hatalmas egy kocsma volt, nem véletlenül, hiszen el kellett látna akár ezer vendéget. Természetes fény sehol nem világított be, ez nagy előnye volt a kocsmának, itt kötöttek meg sok aljas ügyletet is. A kocsma fényét lámpások szolgáltatták, ahány lámpás volt a kocsmában annyi asztal, s bár a vendégek kérhettek maguk köré sötétséget, de az volt a jellemző, hogy az asztal feletti lámpást azonnal meggyújtották, amint az asztalnál valaki helyet foglalt. A kocsma épp ezért hol fényárban, hol félhomályban úszott, attól függően, hogy hányan voltak ott. A hatalmas ivóhely végén volt a kocsmapult ott tevékenykedett szorgosan (III.) Tégely bácsi, akinek nagyapja ugyanezen a néven megalapította a kocsmát. A kocsma persze drága áráról is nevezetes volt, innen volt hát e másik része az elnevezésnek. A kocsmárosnak öt lánya volt, három már felszolgálóként dolgozott, az utód ifjabb Tégely pedig épp az újabb söröket borokat hozta messzi vidékről. A családi vállalkozás már rég óta így működik, s mindenki aki betért tudta és becsülte ezt.

A fekete ruhás férfi, amint betért nem keltett semmi különleges feltűnést. Ezen a napon a kocsma félhomályba burkolózott, hiszen még csak az ott megszálló emberek közül is csak páran voltak ott és iszogattak. Ahogy haladt a pult felé rá-rá néztek, de nem igen törődtek vele. Nem volt ismerős, ezért senki sem akart vele szóba állni. Ahogy odaért a pulthoz a kocsmáros felnézett a korsók tisztogatásából és barátságos hangján megszólalt:

  • Jó reggelt uram, mit adhatok?

Az alak, mintha egy rövid ideig habozna, majd halkan egy recsegős és torz hangon megszólalt:

  • Az Utazót keresem.

  • Nem tudom kiről beszél, ide sok vándor tér be, nem kérheti számon, hogy mindenkit megjegyezzek.

Az alak feldolgozta a hallottakat, és Tégely szemében látta a határozottságot, ugyanakkor azt is tudta, hogy hazudik. Ezen a néven csak egy embert hívnak széles e világon és mégis elképzelhető lenne, hogy ide nem tért be?

  • Hazudsz! – mondta az alak.

  • Uram rendeljen valamit vagy távozzon, információt meg a katonáktól kérjen ők igazoltatják az utazókat.

Tégely sosem szerette az idegen és kíváncsiskodó embereket, mindig is kimaradt az ilyenekből, ezért is lett nagy tekintélye ennek a kocsmának az elmúlt százötven évben. Mindenki aki ide jött féltve őrzött titka titokban maradt, a kocsmároson legalábbis nem múlik.

Az alak nagyon mérgesnek látszott, arcán mégis mintha mosolyra húzódott volna. Aztán az emberi formája változni kezdett, fekete ruhája egybeolvadt testével, a változás gyorsan ment végbe. Az eddig formát öltött emberből egy alaktalan fekete dolog lett, néha felvett egy ember-szerű alakot, máskor teljesen formátlan maradt. Tégely előtt egy paca[4] állt…

A kocsmáros meglepődve lerakta az éppen kitisztított korsót, és a paca szemébe nézett. Nem ingott meg, hiszen jelleme szilárd volt és biztos, mindazonáltal, ha a paca akarja kárt tehetne jellemében, de egyenlőre a paca nem akarta bántani. A kocsmáros hangja ugyanolyan határozottan csengve, mint az előbb megszólalt:

  • Tisztelt uram, felesleges ijesztgetni a vendégeimet, a kérdésére ígysem fogok válaszolni.

  • Sum Anachent keresem, az emberek által csak Utazónak nevezett egyént. – A paca hangja mérges volt, ugyanakkor határozott.

  • A vendégeim nem mutatkoznak be nekem uram, jó magam csak kiszolgálom őket és nem csevegek velük, amennyiben nem kér semmit távozzon a kocsmámból. – Tégely utolsó szavai határozottabban csendült, mint eddigi szavai bármikor.

A paca fürkésző tekintete sokáig nézte, haragja szinte már lángolt, a kocsmárosban nem akart kárt tenni, hiszen, szilárd jellemének megváltoztatása odahívta volna ellenségeit, a fehéreket. A kocsmáros tartotta magát, holott emlékezett még arra a három esetre mikor pacával találkozott, mindig kitartott jelleme, tudta csak így menekülhet, de utána sokszor hetekig kínozta betegség, vagy történt vele szerencsétlenségek sorozata. Most azonban ezzel cseppet sem törődött.

Aki eddig a kocsmában tartózkodott és meglátta a pacát gyorsan ki is iszkolt az épületből, az erősebb, kíváncsiabb jelleműek elbújhattak. Nagy szerencséjükre, mivel a paca már megtalálta a módját, hogyan büntesse meg az információt tőle elhallgató csapost. Mérhetetlenné duzzadt haragjában ordított egyet. Ez az ordítás földöntúli volt, aki még bemerészkedett fülét fogta be. A kocsma megrengett, a pár gyertyával megvilágított asztalról az égő gyertya felborult, a terítő lángot kapott, és lassan de egyre jobban terjengett a tűz és vele a füst a kocsmában. Aki eddig bent maradt már kiiszkolt, Tégely lányai eddig ugyanúgy kiállták a próbát, mint apjuk, hála annak, hogy határozottságát örökölték, de az ordítás elgyengítette őket és ájultan estek össze. A paca visszaváltozott a feketeruhás idegenné, lassú léptekkel elindult kifele, ügyet sem vetett a három ájult lányra és azokra akik kint mutogattak a füstölgő kocsma felé. Amint a paca eltűnt az első sikátorban, az emberek vödröket vettek elő pultjaik mögül, locsolni kezdték a tüzet, két ember segített Tégelynek kimenekíteni lányait. A tüzet kioltani nagyon nehéz volt, hiszen mágikus eredetű, addig nem is aludt el, míg a kocsma belseje szénné nem éget, utána engedve a víz hűvös cseppjeinek, fogta magát és kialudt. A piacon ácsorgók és Tégely sokáig bámulták még a kocsma helyét jelző boltívet, ahol az ajtó sem volt már sehol, ha bemennek, nem találnak semmit, csak a kőboltíveket és a kőfalakat, minden más odaégett. Tégely még nézett egy pillanatig szomorúan, majd seprűt kért egyik barátjától, és elkezdte a kocsmáját kitakarítani…


[1] Virnyák – Öt lábú nem gerinces élőlények, magasságuk elérheti akár a 150 cm-ert is. A húsuk mérgező, amúgy békés nyövényevő jószágok, csordákban járnak és megvédik egymást, támadóikat általában összenyomják.

[2] Szorgojaga – Édes sütemény, nagyon ragadós. Receptje anyáról lányára száll, így férfi ember nem ismeri.

[3] Luvoj – Kapzsi és zsugori faj, az emberek könnyen változnak át ezen faj képviselői közé, sok Luvoj nagyvezír régen ember volt.

[4] Kevés paca élt a világban, s a világ egyik legfontosabb részei voltak, ők magukból jött létre maga a világ. Pacák nagyon ritkán születtek, minden született gyermek először paca, de az első lélegzetvétel után rögtön alakot választ. Minden teremtmény újszülöttje, hasonlít egy kicsit apjára vagy anyjára, de előfordult már, hogy egyikre sem. A pacák valamikor a kezdetek kezdetén nem voltak megkülönböztethetőek, mindegyik egyforma volt. Amint létrejött a jó és a rossz, a fekete és a fehér fogalma, a pacák is lassan megkülönböztethetőek lettek. Tégely előtt egyértelműen egy fekete paca állt, ami nem kecsegtetett számára jó hírrel.

Egy kávézóban

Ez a jelenet időről-időre megérint. Nem járok sűrűn kávézóba, de amikor valahol járom a várost, vagy éppen figyelem a tömeget, ezek a képek élnek bennem. Amikor egy helyszínt részeire bontasz és meglátod, egy kávézóban a füstöt, megérzed az illatot, meghallod a zenét ráébredsz, hogy körülvesz a kultúra az emberek, ezek pedig külön-külön és összhangban hatnak rád…
Füst.
Az ember észre sem veszi, úgy száll fel. Olyan magasságokat is elér, ahová már nem látunk el. Nem tulajdonítunk nagy jelentőséget neki, jönnek a gyárak, a családi házak kéményeiből. Mindegyik másféle, mind színben, mint természetben, természetesen illatban is. Ott ontja ki a füstöt az autó kipufogója is. Sőt az ember is füstöl. A cigarettázás ma már mindennapos jelenség. A dohánynak is vannak jellemzői, van ami büdös, és van ami igazán kellemes illatokat is áraszt. Ez a füst igazi illatot áraszt, minőségi dohány a javából. Az embernek szinte kedve támad rágyújtani.
Illat.
Terjengnek az illatok. Keverednek a füsttel és a szagokkal. Harcolnak egymással és egymás ellen. Az illat azonban sikeresen áttöri magát minden akadályon és eljut orrunkig. A kellemes illatok egyike eljut egészen a gyomrunkig, esetleg szívünk mélyére hatol és rabul ejt minket. Ilyen illat az épp elhaladó barna hajú hölgy parfümének és bőrének átható illata. Az illatok elvonják a figyelmet a zajtól a kellemetlen füsttől és csak a szépre, jóra figyelünk oda. Kizökkenünk a hétköznapok átlagos világából és fantáziánkat is megmozgatja. Illatok kavalkádja éri orrunkat nap, mint nap. Sokszor észre sem vesszük ezeket sem. Az illatok sokfélesége mutatja azt is, hogy sok helyről származhat. Olyan illatok is előfordulhatnak, melyek már-már a szagokká válnak mások számára. Nem ezekhez az illatokhoz tartozik a frissen facsart gyümölcs illata. Szintén kellemesen szívjuk be a frissen pörkölt kávé zamatos illatát. Úgy érezzük, most már látjuk az élet értelmét, mikor mély lélegzetet veszünk az elénk tálalt frissen lefőtt kávé füstjéből.
Zene.
Mit nem hívnak ma már zenének? Ritmusra dobban a szívünk és ritmusra jár a lábunk is. A világ, a természet, az ember alkotta épületek, mind-mind adnak egy-egy hangot ki magukból. A sok hangból így lesz zaj, de valaki megtalálja a ritmust és az egységet és harmóniát ebben a sokféleségben, és ő zenének hallja azt, mi másnak ricsaj. A mobiltelefon, a rádió is meg-megszólal és hol ismert, hol ismeretlen dallamok csendülnek fel. Zene tör elő az aluljáróban álló hegedűs elnyűtt hangszerén is, egy zongorista pedig épp Chopin-t játszik egy épületben, dallama együtt száll az illatokkal és a füsttel egészen a fülünkig. A kávé íze is más, átitatja a fülbemászó dallam.
Kultúra.
Mindenki máshogy értelmezi ezt a szót, lehet rajta elmélkedni, filozofálni. Tény, hogy mindenhol megtalálhatjuk. A kultúránk lehet hagyományőrző, de van olyan is, ami már teljesen elfeledett. Sokan egy-egy mesét, egy-egy értéktárgyat őriznek, tartanak nagy becsben, hozzák és őrzik a kultúrák kisebb-nagyobb darabját. Sok esetben a kultúra megfoghatatlan, de a megfogható és tapintható részben is bővelkedhetünk. Amíg másnak ez egy romos épület, ellenben aki itt ül ebben a XIX. századi kávézóban, annak igazi időutazás. A környezet és kultúra szinte rabul ejt, a Chopin, a kávé illata, a kavargó füstök sokasága, illatának bódító mámora.
Emberek.
Sokan sokfélék. Sietők, lassan járók, filozófusok, átlag és átlag feletti, nyomorban és szegénységben vagy éppen hogy épségben megélők. Persze ott vannak a gazdagok, a jómódúak. Fiatalok, öregek, a munkások, a tanulók, mindenki egyszerre. Van, aki füstöt áraszt, olyan is aki csak élvezi az illatokat, vagy épp undorodik tőle. A kávézóban ellenben mindenkit megfog egy illat, egy részlet a zenéből, mely átverekedi magát a közlekedésen, a beszédek zsivaján, s minden vendég másra lesz figyelmes.
A füstön, az illatokon a zenén túl, a kultúra egy aprócska részét próbálja alakítani az író is. Az a névtelen szerző, aki éppen pipázik egy budapesti kávézóban, szürcsölgeti zamatos kávéját, hallgatja a tehetséges zongoristát, ahogy játszik. Az asztalon papír és toll, elméje már rég messze jár, viszi őt a füst, az illat a zene, az épület hangulata. Sok töprengés és az ingerek telítettsége után megfogja tollát és egy újabb zene veszi kezdetét számára, a papír serceg, ahogy tollával elkezdi leírni a fejében megszülető történetet…
(2012)

A vad és áldozat

Sok-sok történet kezdtem el ez előtt, talán ez az első amelyet érdemesnek tartottam újra-újra átdolgozni, így ide is kirakni.

 

            Mint az űzött vad futott menekült üldözője elől. Vágta a szelet. Az erdő sosem volt egy barátságos hely. Kínzó csalán mardosta meztelen lábát, az a kis hálóruha már csak cafatokban lógott rajta. Biztosan látta, hogy ott volt rég elfeledett, de örökké szeretett szerelme. Próbálta elérni, megmenteni, kihozni onnan, de nem tudta, kezeik nem fonódtak össze, nem fonódtak össze. Nem tudta visszahúzni a kétségbeesésből…

A látomás-képet feledve rohant, rohant az erdőn, a nádason a csalánoson keresztül, mindegy hogy hova, de futott. Az üldöző ravasz volt, ismerte az erdőt, ismerte az illatot, ismerte azt, mit akart a nő valójában. Belelátott a fejébe olvasta a gondolatait. Vágtatva közeledett a zihálva menekülő testhez.

… és ekkor a nő elesett. Megbotlott egy görbe gyökérben, egy öreg fűz volt az, vagy nyárfa, nem lehetett látni. A szörny karjai elérték a lány bokáját, és húzta maga felé. Az áldozat minden erejével megpróbált kapaszkodni, menekülni messzebbre, minél inkább el a szörny szorításából. Mindegy hova, csak el. Az utolsó pillanatban a lány összeszedte minden akaraterejét, kiszakította lábát a szörny karmaiból, ha csak egy kicsit is késlekedik, a szörny elnyeli őt örökre. A teremtmény egy hatalmasat ordított, ami végigkísérte a lányt az egész erdőn át, de már nem próbálta meg utolérni.

…Ekkor végleg kettévált a két személy, egy utolsó hangos nyögést ejtett még el a lány, majd átölelte párját, a maradék szenvedéllyel megcsókolta őt, majd elégedetten hevert el az összegyűrt ágyon…

(2012)