Üzenet a kő alatt

Irodalmi pályázatra beadott történet, sajnos nem jutott be, ezért megosztom itt, ahogy szoktam.

Prága városában többször jártam már, ott mindig nyüzsög az élet. Több ezer turista fordul meg nap, mint nap a macskaköves utcáin. Mikor először jártam ott, magam is furcsának találtam, hogy a város szívében nincs sima betonút, mégis valahogy ez adja a varázsát. Tornyos épületek, sok szép, különböző stílusban épült házak, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ezt a helyet megszeressem. Már ezerszer jártam itt, hogy végignézzem a kötelező helyeket: Károly-híd, Arany utca, Lőportorony, a megszámlálhatatlanul sok csodálatosabbnál csodálatosabb templom, kezdve a Vyšehrad Szent Péter és Pál templomától egészen a Szent Vitus székesegyházig. A turisták által kedvelt helyeken kívül látogatásaim során az összes varázslatos, rejtett zugot is megismertem, a város szélén lévő nemzeti parkok csodálatos kikapcsolódást nyújtanak nyáron. Divoká Šárka fekete sziklás dombjait, csordogáló patakvölgyét különösen szeretem.

Számomra minden városban van egy olyan hely, ami nem általános turistalátványosság, titkos zugok ezek, ahová akármi történik, többször is visszatérek, akár egy kirándulás alatt, vagy egy napon belül is. Prágában is van egy ilyen.

A Kampa félszigetet mindig felkeresem: pont rálátni a Károly-hídra, a csodás óvárosra, és ott vagyok a Moldva folyó partján, mely páratlan hangulatot sugároz. Persze nem csak ezért szeretem. 2012-ben is épp a sziget felé tartottam, amikor majdnem hasra estem a cipőfűzőmben, így fedeztem fel a félsziget előtt, hogy az egyik macskakő az út szélén laza.     Utazásaim során mindig szerettem a városok apró titkait meglesni és megismerni, Prága városát ekkor még nem annyira ismertem, de arra is kíváncsi voltam, mekkora és milyen súlyú lehet egy macskakő. Így hát megnéztem, mennyire laza… Tisztában voltam vele, egyszerű bazalt kockakőről van szó, de mégis kivettem a helyéről. Nem volt annyira könnyű. Ami viszont végképp meglepett, hogy a kő alatt egy kis dobozka rejtőzött. Mások a Károly-hídon dörzsölgetnek szobrokat, valaki meg itt hagyott valami emléket? Találtam egy geocaching ládát? A kíváncsiság hamar legyőzte azt a félelmemet, hogy mindjárt felállít onnan egy rendőr, és életem végéig macskakövek letételére és javítására ítélnek, mert megrongáltam a történelmi várost. Szerencsére azonban nem történt ilyen.

A doboz kicsi volt és fából készült. Apró, faragott minták díszítették, melyek kissé megkoptak. Az idő is megviselte a dobozt, régóta ott lehetett már. Én úgy nyitottam ki, mint aki megtalálta a frigyládát. Lassan, óvatosan, egy kisebb nyikorgó hang kivételével azonban nem szabadítottam a világra semmilyen gonosz szellemet, nem robbant fel.

A dobozban egy összehajtott papír volt egy műanyag zacskóban. Kissé megsárgult, de védve volt az időjárás viszontagságai ellen.

A papíron egy írás volt. Visszaraktam a dobozt a helyére és rá a követ, úgy gondoltam, a levelet majd este elolvasom, és jól megjegyzem hol is jártam. Csodálatosak a 21. századi találmányok. Az okostelefonommal csak lefotóztam a helyet, hozzáadtam a koordinátákat, bejelöltem térképen, így biztos lehettem benne, hogy meg fogom találni holnap.

 

 

A szállásra érve már izgatottan vártam, hogy vacsora után bezárkózhassak, és a papírost elolvashassam. A szobámban remegő kézzel nyitottam szét a levelet, és nagyon megörültem, hogy a tartalma sem sérült meg, könnyen el lehetett olvasni. Angolul írták, és az alábbi szöveget tartalmazta:

„ Kedves Idegen!

Ha ezt a levelet a kezedben tartod, akkor gratulálnom kell neked, mert megtaláltad az általam elrejtett ládikót. Marie vagyok, jelenleg a Cambridge Egyetem jogot hallgató végzős diákja. Egy vidám lány vagyok, aki most a szerencséhez fordul. Az életem átlagosnak mondható, semmi szörnyűség nem történt velem, jó tanulmányi eredményeimnek köszönhetően kerülhettem be erre a nívós egyetemre. Mint minden embert, értek már tragédiák, de van olyan, amit sosem sikerült megtapasztalnom. Jövőmet biztosítva érzem, de egy fontos dolog hiányzik az életemből: a szerelem.

Fiatal lányként nagyon sokat ábrándoztam, hogy találkozok a szőke herceggel, aki majd fehér lován értem jön, de persze ezek csak hiú ábrándok maradtak. Sokszor strébernek, tudálékosnak tartottak a jegyeim és szorgalmam miatt. Épp ezért sem kellettem soha egy fiúnak sem. Én sem foglalkoztam ezzel az érzéssel.

Viszont, ahogy felnőttem éreztem valaminek a hiányát, és ez pedig a szerelem érzése. A könyvek és történetek leírása alapján csodálatos dolog.

Úgy gondolom, ha valaki véletlenül megtalálja levelemet, és van legalább olyan kíváncsi és kalandvágyó, mint én, ezt a dobozt nem csak megtalálja, de el is olvassa soraimat, akkor már érdemes felajánlanom neki azt, hogy megismerjük egymást, hátha benne találom meg azt, akit keresek.

Persze megtalálni önmagában nem elég, válaszolni is kell a levélre, meggyőzni a másikat ilyen módon sokkal nehezebb, mint én valaha is hittem.

Úgy döntöttem mégis, hogy ezen a furcsa módon próbálom megtalálni páromat, azt a valakit, akit nekem szánt a sors. Sok város van, ahol elhelyezhettem volna levelemet, de Prága a szívemhez nőtt, minden évben visszajövök ide, s várom, hátha megtalálja valaki az üzenetemet és válaszol rá.

Csatolok egy fényképet is levelemhez, hogy lásd, nem vagyok bányarém, de nem is vagyok Miss Universe.

A Világ tele van csodákkal, fedezzük fel együtt mindet, ismerjük meg egymást. A sors fura dolgokat hozhat, lehet, ha még nem találtad meg párod, pont engem keresel. Derítsük ki együtt.

Persze sokat mesélhetnék még magamról, de minden mást beszéljünk meg személyesen.

Marie

10/4/2010”

A levelet többször elolvastam, és először azt gondoltam, hogy csak egy vicc, majd másodszor, hogy ez egy átverés, de azért csak szöget ütött a fejembe. Lehet, hogy mégis létezik ilyen?

Jómagam hadilábon álltam a nők terén. Mindig tisztelettel és figyelemmel bántam a nőkkel, mégis, mikor udvarolni szerettem volna, felsültem, valamit biztosan rosszul csinálok. Fogalmam sincs mi a baj velem, de vagy ez a sorsom, vagy követ a balszerencse.

A levélhez tényleg csatoltak egy fényképet, ezen az én szótáram szerint egy álomszép lány képe tárult elém. Nem hagyott nyugodni a gondolat: a levelet két éve írták, lehet azóta elfelejtette, vagy már megtalálta azt, akit keresett, de mégis ott volt az a bizonyos ”mi van, ha nem”.

Egyenlőre az asztalon hagytam a levelet és próbáltam aludni, de folyton ezen pörögtem. Feldúltan aludtam el, álmom rémálommá változott és tollak kergettek meg, papírmasét hajtogattak belőlem… aztán felébredtem, és csodálkozva vettem észre, hogy már reggel van, és az ágyat teljesen összegyűrtem, pedig ilyet nagyon ritkán csinálok.

Eldöntöttem, egy életem egy halálom, én kíváncsi lettem erre a lányra, ezért nekifogtam, hogy megírjam a levelet. Többször belekezdtem, sokat gondolkoztam, hosszú órákat töltöttem megírásával, majdnem tíz óra lett, mire elkészültem épp, hogy leértem a reggeliző asztalhoz. Szinte csak apró maradék maradt a svédasztalon.

Szia, Marie!

Frank vagyok. 28 éves. Tanárként dolgozom már pár éve egy középiskolában.

A kicsiny dobozt, benne leveleddel, teljesen véletlenül találtam meg. Szöget ütöttek fejemben az általad írt sorok. Mindig is szerettem a kalandokat, mégsem vagyok az az igazán erős, szőke herceges alkat.

Kíváncsi lettem rád és a történetedre, ezért úgy döntöttem, tollat ragadok, és válaszolok neked, remélem, hogy még jársz erre a helyre, és el fogod olvasni.

Életem során, mint minden ember, sok tapasztalatot próbáltam szerezni, és tanárként igyekszem diákjaimat úgy tanítani, hogy ne csak a kötelező maradjon meg bennük, hogy a tanuláson kívül megismerkedjenek az élettel is.

Fontos, hogy mindenkiben megmaradjon a kreativitás, egy kis gyermeklét, kalandvágy, álmodozás, de közben azt sem szabad elfelejteni, hogy akarva-akaratlanul fel kell, hogy nőjön; hát erre próbálom én is felkészíteni őket, holott még magam sem gondolom azt, hogy teljesen készen állok mindenre.

Szívesen venném, ha megismerhetnélek. Mit szólnál ahhoz, ha az elrejtett üzeneted közelében találkoznánk? A Kampa Park ideális egy találkozóra, finom ital és étel mellett tudunk beszélgetni és megismerni egymást.

Hogy lásd, én milyen vagyok, mellékelek magamról egy képet, az általad írt levelet a képpel pedig megtartom.

 

Ismerkedjünk meg hát személyesen is, remélem, mire legközelebb Prágában járok, olvashatom válaszod.

Üdvözöl: Frank

15/06/2012”

Gondosan visszacsomagoltam a válaszlevelet abba a műanyag tasakba, amiben az eredeti volt. Mivel nem volt nálam normális fénykép, útközben próbáltam egy igazolványképet készítő boltot keresni. Egy szót sem tudtam csehül, ezért, többszöri útbaigazítás után, kisebb nehézségek árán, de találtam egy ilyen helyet. Az elkészült képet beleraktam a levél mellé. Megkerestem a laza macskakövet, és a dobozba rejtettem válaszlevelemet. Ez volt az utolsó napom ebben az évben Prágában: sokkal különlegesebb volt, mint amire valaha is számíthattam.

  • –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –

Közel egy év telt el tavalyi prágai látogatásom óta. Ezúttal májusban, a születésnapom körül mentem el. A pünkösdi hétvégét választottam, így egy nappal többet tudtam maradni. Az eltelt idő alatt nem volt nap, hogy ne gondoljak arra, vajon Marie válaszolt-e levelemre vagy sem.

Volt, amikor napjában többször elővettem a levelet, vagy megnéztem a fényképét. Nem tudom mi ütött belém, de még ábrándoztam is. Vajon tényleg megismerhetek egy ilyen csinos lányt, ha összeismerkedünk, tetszeni fogok neki?

A kérdések után csak újabb kérdések jutottak eszembe. A kezdeti apró félelmet a rettegés váltotta fel. Már-már megpróbáltam meggyőzni magam, hogy meg sem történt, s miután nem sikerült, végső félelmemben már az elutasítás képkockáit láttam magam előtt. Csak ritkán jutott eszembe egy-egy pozitív végkimenetel, ha ez meg is történt, akkor hamarosan felváltotta egy még szörnyűbb látomás.

Ebben az évben kivételesen vonattal érkeztem, és három órával többet utaztam, mint a rendes menetidő. A több, mint 10 órás vonatút nagyon fárasztó volt a kabinszomszédok miatt, mégis az első dolgom az volt, hogy a nap utolsó fényeinél elrohanjak arra a helyre, ahol tavaly a kis dobozt megtaláltam. Türelmetlenül kutattam az ismerős pont után, telefonom segítségével próbáltam a helyet meglelni, de nem volt ott. A macskakövek eltűntek. Beton váltotta fel. Teljesen kétségbe estem. Fáradtan, letörten mentem a szállásomra, és mély, álomtalan álomba merültem…

Másnap reggel bejártam a belvárost, ettem a kedvenc helyemen, de csak nem hagyott nyugodni ez az egész, visszamentem hát arra a helyre. Világosban azért kicsit máshogy festett a dolog. Valóban az utat egy bizonyos rész után lebetonozták, de a macskakövek is megmaradtak. A telefonomra ránézve, most úgy láttam, mégis a köves részre mutat az akkoriban elmentett pont. Elkezdtem hát nézelődni, rátalálni a macskakövek közül arra, amelyik valamiért más, mint a többi. Az út széleit vizslattam, és szerintem a többi járókelő nem tudta, hogy mit csinálok éppen. Megpróbáltam felidézni, tavaly hol is kötöttem meg a cipőmet. Hiába a telefon és GPS, ha ott álltam, ahol a pontot mutatta, akkor sem mozgott egyik kő sem. Valahogy biztosnak éreztem azt, hogy a titokzatos kő a közelben van.

Körülbelül negyed órát kerestem a rejtekhelyet, szinte a közelben lévő összes macskakövet megpróbáltam megfogni és megmozgatni. Az egyik épp csak egy picit mozgott. Kétszer is megvizsgáltam, túlmentem rajta, majd harmadjára kicsit erőteljesebb voltam. Nem csoda, hogy nem találtam meg, a betonozás végett jó sok homok került a kövek közé, ezért mozdult meg ez a kő olyan nehezen.

Kikapartam a homokot körömmel és megpróbáltam kiemelni, egy kis beton is kerülhetett rá, mert sokkal nehezebben engedett, mint tavalyi emlékeimben. Utolsó fűszálként kapaszkodtam abba a reménybe, hogy ez az a hely. Már nem törődtem azzal, mit is mutatott az okosnak hitt telefonom. A térkő engedett, és távolodott a többitől. A macskakő alatt vékony homokréteg mögött rejtőzve megleltem a már ismerős dobozt.

Szívem egyre vadabbul kalapált. A dobozba bele se nézve vittem féltett kincsemet magammal a szálláshelyre. Mielőtt azonban megint elfelejtettem volna hol is volt a helye, egy nálam lévő filccel megjelöltem a követ.

Becsaptam magam mögött a szállodaajtót, és türelmetlenül bontottam ki a dobozt: amelyben ott volt egy levél, de nem az, amelyiket én írtam. Ez egy másik papír volt, ezúttal színes. El sem hittem, mikor kinyitottam, Marie kézírását olvashattam újra:

„Kedves Frank!

Milyen csodálatos, hogy megtaláltad levelemet, és köszönöm, hogy válaszoltál rá. Szimpatikus vagy a fényképen, és igen, szeretnék veled találkozni. Én évente egyszer járok Prágában, az egyik rokonom él itt, és a születésnapja körül meglátogatjuk őt. Találkozzunk hát jövőre, április 12-én 13:00-kor a Kampa parkban. Marie névre foglaltam le a kedvenc helyemet, bár igazán furcsán néztek, mikor a dátum megadásakor majdnem egy évvel későbbi időpontot mondtam. Szerintem titkon még fogadtak is, hogy eljövök-e,  én jót vidultam ezen.

A levél mellett találsz egy másik borítékot is, melybe raktam egy kis meglepetést neked. Remélem, nem veszed tolakodásnak, de ha ezt tudnád viselni a randevúnkon, akkor biztos könnyen megtaláljuk egymást. Nem szeretném, ha a foglalás ellenére mégis más valaki ülne ott és őt szólítanám le.

Reménnyel és izgalommal várom a találkozásunkat.

Marie

08/04/2013”

A levél mögött valóban volt egy boríték, benne egy nagyon szép vászonzsebkendő. Piros színű, fekete cserkészliliom mintás. A zsebkendőn enyhe női parfüm illatát éreztem, mikor megszagoltam. Már ezzel elcsavarta a fejemet. Egy rövid választ írtam csupán, mely azt tartalmazta, hogy izgatottan várom, és ott leszek, s mivel én is készültem meglepetéssel, mellékeltem egy apró rózsa brosst, ugyanabba a borítékba raktam, amiben a zsebkendő volt.

A prágai hosszú hétvégém többi napja eseménytelenül telt. Többször felkerestem a Kampa szigetet, talán titkon azt reméltem, mégis meglátom Marie-t. Ebben az évben inkább bóklásztam és sétáltam még a kevésbé ismert részeken, nem vágytam a turisták által oly szeretett központi helyekre. Gondolataimba merültem és mindig nálam volt a zsebkendő is. Ebben az évben sem találkozhattam ezzel a titokzatos lánnyal, vajon tényleg szabad lesz még, sikerül-e összeismerkedni vele?

Akármerre jártam, gondolataim mindig a jövő évi utazásomra és a lánnyal való találkozásra lyukadtak ki. Eddigi félelmeim elszálltak, helyette az első napokban felhők feletti boldogság árasztott el. Ahogy telt az idő, aggodalmaim megpróbáltak újra utat törni, melyet szorgosan próbáltam elhessegetni. Hazaérve már jó előre lefoglaltam a repülőjegyet, és kivettem szabadságnak az áprilisi hétvégét, hogy láthassam Marie-t. Egy csodálatos mesebeli történet kezdett kibontakozni előttem, melynek én voltam a főhőse, szinte hihetetlennek tűnt

  • –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –- –

A gyerekek nem várják úgy a karácsonyt, mint én 2014 áprilisát. Rengeteget idegeskedtem, készültem, majdnem visszamondtam az utamat, kifogásokat kerestem, majd lebeszéltem, végül újra rábeszéltem magamat, arról, hogy mennem kell. Miután felszálltam a repülőre, már nem volt visszaút. Elhatároztam magam, és találkozni fogok Marie-val. Végül is ezért válaszoltam a levélre, minden eddigi kérdésemre most meg fogom kapni a választ.

A megbeszélt időponthoz képest egy nappal előbb érkeztem, még lélekben próbáltam felkészülni. Nem néztem meg a dobozt, inkább a történelmi városrész adott bizonyos fokú nyugalmat. A tornyok és épületek varázsa egy idő után magával ragadott, kicsit meg is tudtam feledkezni a másnapi randevúmról.

Estefelé már újra a rettegés és a félelem kerített hatalmába, sejtelmem sincs aludtam-e egyáltalán valamennyit, de az biztos, hogy nem keltem fel pihenten és nyugodtan. Szervezetem kezdett egy vulkánéhoz hasonlítani, homlokomat tűzforrónak éreztem, és szinte szakadt rólam a verejték. A tükörbe nézve döbbentem rá, hogy valójában, mindezt csak képzelem.

A Kampa parkba érve leültem hát a Marie nevére foglalt helyre. A pultos csodálkozott, hogy jöttek a foglalásra, és elmesélte nekem, hogy szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy tényleg lesz-e itt valaki. Majd, mikor azt hitte nem látom, bosszús mozdulattal 200 Cseh koronát adott egy másik pincér markába. Igaza volt a lánynak, tényleg fogadtak arra, megjelenik-e itt valaki, avagy sem. Ezen jót mosolyogtam, és megigazítottam zakómon a piros zsebkendőt.

 

Elmúlt 13 óra. Ránéztem a már általam kissé megkoptatott fényképre. Még negyed óra telt el, de nem jött senki. Az étterem rogyásig volt tömve. Az asztal szép helyen volt, mert a Moldva partjára csodálatos kilátás nyílt. Ezen kívül látni lehetett mindenkit, aki ide érkezik. Egy idős hölgy elegáns ruhában lépett be, a pincértől kérdezett valamit, aki az asztalomhoz vezette a hölgyet.

Én meglepődve pattantam fel helyemről, és megkérdeztem az idős hölgyet:

  • Üdvözlöm, hölgyem. Ide foglalt helyet? Ezek szerint én rossz helyre ültem?
  • Nem hiszem, fiam, ha minden igaz, te vagy Frank. Nagyon örvendek, Marie vagyok. Az általam adott zsebkendőből biztos vagyok, hogy te vagy, akihez jöttem.

A pincér kíváncsian nézte végig a közöttünk zajló érdekes játékot, én furcsán éreztem magam, nem is tudtam, mit kéne tenni ebben a helyzetben.

Végignéztem a hölgyön, és felfedeztem a rózsa brosst a ruháján. A körülbelül 80 éves hölgyet hellyel kínáltam, majd kértem egy italt magamnak és neki is. Elég bugyuta fejet vághattam, de nem tudtam hova rakni ezt az egészet, kérdőn néztem, nem bírtam megszólalni. Így hát ő kezdte meg a beszélgetést:

  • Nagyon kedves tőled, hogy eljöttél erre a helyre ebédelni velem. Néhai férjem nagyon szeretett itt enni. Bizonyára meglepődtél, hogy már nem úgy nézek ki, mint azon a képen. A koromról sem mondtam igazat a levélben. Be kell, valljam, kíváncsi voltam működik-e még a Kampa sziget varázsa.
  • Varázsa? – kérdeztem vissza értetlenül.
  • Bizony, Frank. Ez a félsziget varázserővel bír, te megtaláltad ennek a központját, a szívét a szigetnek, ami egy macskakőbe volt rejtve.
  • Szinte még a félsziget szélén vagyunk, mégis a szívének hívja? – kérdeztem csodálkozva.
  • Számomra mindig is a szíve marad, ha megengeded, elmesélem neked.

A bennem kavargó bosszúság, hamar elmúlt, rögtön kíváncsivá tett szavaival. Az idős hölgy kedves volt, elegáns, rettentően szimpatikus. Tanár létemre mindig is szerettem az emberekkel beszélni, megismerni régi titkokat, így az ő története is kezdett érdekelni. Reméltem a meséje magyarázatot ad arra, vajon miért is vagyok itt. Megkértem hát, hogy nyugodtan fogyasszuk el ebédünket, s közben mesélje el nekem a történetét.

  • Több mint hatvan éve már annak, hogy először jártam ezen a csodálatos helyen. A város korántsem volt ilyen nyugodt és szép abban az időben. Majdnem minden évben megfordultam itt. Volt férjemet is itt láttam meg először. Nagyon sármos volt. Fiatal katonaként szolgált, mint abban az időben szinte mindenki. Kósza pillantásokat vetettünk egymásra. Én itt, a Kampa szigeténél úgy ejtettem el egy ilyen zsebkendőt, mint ami a zakódban van, hogy jó láthassa. Még direkt bele is tűrtem a macskakövek közé egy picit, hogy ne vigye el a szél. Persze rögtön felszedte és kitette zubbonyának zseb részébe. A kedvességem pedig azzal viszonozta, hogy másnap azon a helyen megjelölt egy macskakövet, és az alá egy dobozt rejtett. Ez volt az a doboz.”

Marie történetét hallgatva elámultam, és csodálva hallgattam a régi emlékeket. Elővette a dobozt, melyet én megtaláltam az említett rejtekhelyen. Hihetetlen volt a gondolat, hogy hatvan évnél is idősebb. Kezembe vettem, megforgattam, tanulmányoztam, belenéztem. Most üres volt. Letettem az asztalra, és Marie folytatta a történetét:

  • Ez volt a mi kis titkos levelező ládánk. Azon a nyáron sokat voltunk együtt, megismertük egymást és első látásra egymásba szerettünk. Miután nekem el kellett mennem, akkor is megmaradt a mi kis titkos helyünk, így amíg Prágában állomásozott, vagy áthaladt, mindig megoldotta, hogy írjon nekem pár sort, még akkor is, ha én nem mindig tudtam elolvasni. Szép lassan elmélyült a kapcsolatunk, és jöttek a nyugodtabb idők, találkoztunk, összeházasodtunk. Csodálatos közös életünk volt. Szerelmünk mindvégig megmaradt. A távolság és a zavaros idők nem győztek érzéseink felett, és ezt szerintem ennek a titkos helynek köszönhetjük. Hosszú és szép házasságunk volt, katonai életét feladta és iparosként dolgozott. A szigetet mindig meglátogattuk, figyeltük az itt megfordulókat, sok szerelmes talált már itt egymásra. Ezért van e szigetnek varázsereje, és épp ezért az általad megtalált macskakő alatt pedig a szíve.

Elővett sok korabeli fényképet és én tisztelettel tanulmányoztam, ámulattal szemléltem azokat. Ott volt a férje, családja, gyerekeik, az első háza. Ott volt ugyanaz a kép, ami nálam is, csak sokkal régebbi kiadásban.

  • Ez egy csodálatos történet, Marie. De nem értem, miért nem árulta el rögtön, hogy mennyi idős, én akkor is szívesen találkoztam volna magával, és ugyanolyan csodálattal hallgattam volna meg a történetét. – mondtam neki.
  • Most már tudom, mert látom rajtad Frank, de nem először találják meg a kicsi a dobozt, nem mindenki érti meg, még azok közül sem, akik válaszolnak. Vannak, akik haszon reményében akarnak találkozni, mások pedig közönséges szoknyavadászok. A varázs csak arra hat, aki kicsit is, de hisz a csodákban. Akár úgy is mondhatom, aki elég méltó rá, valamiért különleges.
  • Én különleges lennék? Ugyan már, köszönöm, de teljesen átlagos ember vagyok. Semmi különlegeset nem tettem még az életben. – válaszoltam.
  • Azt csak te gondolod, de nem attól lesz különleges valaki, mert kitűnik. Te egy bolondos lányt vártál, hát én, bár már nem vagyok lány, de elég bolondos öreg lettem. Fiatalon sem voltam sokkal másabb. Te különleges vagy belülről, még akkor is, ha nem látod be; hiszel a mesékben és a hivatásodban. Ezt leveledből tisztán kiolvashattam.

Belegondoltam abba, amit mondott, és rá kellett ébrednem, hogy igaza van. Én is kissé bolond, kissé bohókás vagyok, lehet nem értem el semmi különlegeset az életben, de mégis egyedi vagyok, és valaki számára különleges. A munkámat valóban komolyan veszem, és szeretem a meséket, miért ne hinnék bennük. Az álmodozásról sosem szoktam le, még akkor, sem, ha szörnyű félelem-képek gyötörtek utána.

  • Viszont, meg kell, valljak neked még valamit, ha már az igazságnál tartunk. Nézd meg jobban ezt a két képet!– mondta Marie, és a két arcképet egymás mellé tette.

 

Első ránézésre tényleg a két kép megszólalásig hasonlított egymásra. De valami mégsem volt vele rendben. Arra döbbentem rá, hogy a két képen nem ugyanaz a személy volt látható. Az orra, a haja és a tartása különbözött. Az általam őrzött képen egy apró szemölcs is volt a lány arcán.

  • Ezen a képen nem Ön van – mondtam meg neki a nyilvánvalót, és az általam már jól ismert, kissé megkopott Marie-képen rámutattam az árulkodó pöttyre.
  • De nem ám fiam! – mosolyodott el Marie.

Még mindig kissé értetlenül néztem fel és kerestem a kandi kamerákat, vagy valamit, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a képen már jól ismert ifjú lány lép be az étterembe. Meseszép ruhában volt, hosszú haja a vállára omlott, és a pincért meg sem várva, felénk mosolygott, majd határozott léptekkel odajött hozzánk. Egyszerre mindent megértettem. Én ismét felálltam.

  • Szia, Frank. Marie vagyok. – mosolygott, majd helyet foglalt az idősebbik Marie mellett.

Megdöbbenésemben meg sem tudtam szólalni, csak visszaültem a helyemre. Néztem őt, és kalapált a szívem, nem találtam szavakat. A barna szemének színe, apró világos-barnás tengerként falta fel tekintetem és lelkem. Tényleg csodaszép lány volt, ő is figyelt engem, szemünk találkozott a végtelen univerzumban és nem kellett már szó, hogy tudjam, velünk is megtörténik az, ami az idősebbik Marie-val. Már ismeretlenül is beleszerettem ebbe a lányba, futott át hirtelen a tudatalattimból az agyam egyik aktívabb részébe. A fiatal és idősebb Marie-t néztem felváltva, s nagy nehezen kinyögtem egy újabb nyilvánvaló dolgot:

  • Maguk rokonok!

Erre csak összenéztek és nevettek, hangosan, édesen. Majd mivel rájöttem, hogy mit is mondtam, jómagam is nevettem. Ezzel feloldódott a kezdeti feszültség. A fiatalabbik Marie pedig elmesélte, hogy valóban társat keres, de próbatétel elé állítja azokat, akik vele szeretnének találkozni, mert sokat csalódott már a férfiakban. Hallgattam, ahogy ő és – mint kiderült – a nagymamája mesélik az elképesztő megtalálásokat és különböző mesébe illő történeteket. Jómagam is velük mulattam, és csodálkozva hitetlenkedtem egy-egy elképesztő eset hallatán. Sok idő telt el, az idősebbik Marie látta, hogy nem tudjuk levenni egymásról a tekintetünket, egy idő után felállt és ezt mondta a fiatalabbiknak:

  • Most pedig kincsem, magatokra hagylak kicsit, ismerd meg ezt a fiút, jóravalónak tűnik, remélem a sziget varázsa ezúttal is csodát tesz.

Távozása előtt még megöleltem és megpusziltam az idős hölgyet, mint aki régóta ismeri. Fogalmam sem volt honnan vettem ezt a bátorságot és szokást, de ő nagyot mosolygott a viselkedésemen, megköszönte a finom ebédet és jó társaságot. Majd lelkemre kötötte, ha együtt maradok unokájával, akkor nagyon vigyázzak rá.

Sokra már nem emlékszem, mi is történt azután. Sokáig beszélgettünk a fiatalabb Marie-val. Aznap este már kéz a kézben sétáltunk a kivilágított Prága fényeiben Ugráltunk a macskaköveken és szállása előtt megcsókoltam őt. Ez a csók félénk volt és bizonytalan, mégis viszonozta. Azóta meg… azt a történetet már egy másik kő alá rejtettem el…

A.D. 2179 – Mike –

Nevem Mike. Az új időszámítás kezdete óta foglalkozom a történelemmel. A mostani alkalommal 2179 történelmi eseményeit mutatom be. Régi számítású Gergely-naptár szerinti időszámításunk után 2179-es év az ötödik világkatasztrófa kirobbanásaként is ismeretes.

A katasztrófa sorszáma megmutatja, hogy nem ez volt az első, de nem is az utolsó. Szorosan kapcsolódik az első négyhez, illetve közre játszik a régi világ pusztulásához is, ugyanakkor az új világ születésében is jelentős szerepet foglal el.

Az első világkatasztrófa, a globális felmelegedés végső stádiuma után az országok és diplomáciai kapcsolatok átalakultak. Ezt még inkább megerősítette a második katasztrófa, mely az ivóvíz drasztikus csökkenéséhez vezetett. Ez azonban nem csak új hatalmi rendszerek születtek, hanem elhozta a harmadik katasztrofális eseményt is, az élő, és állatvilág drasztikus csökkenését, a legtöbb faj kipusztulását. Ezt a szuperhatalmak közös egyezmény alapján egy új módosított génállománnyal kezdték rekonstruálni, mely a 2179-es években is folyt.

A genetikai fejlesztések sosem látott mértékben nőttek. Az orvostudományba költötték el a legtöbb pénzt, az egészséges emberek, illetve a biológiai egyensúly megtartása, visszaállítására tett kísérletek miatt szükség volt a módosított élő és növényvilág újrateremtésére.

Ezek a módosítások és fejlesztések vezettek a negyedik, majdan az ötödik világkatasztrófa kiteljesedéséhez. Az Amero-Kínai Egyesült Államok békítő szándékkal atombombát robbantottak az Ausztráliai szigeten, ahol az élő és növényvilág genetikai módosításai révén nagyon jó eredménnyel rekonstruálta a kihalt állat és növényfajokat. A történelemtudósok szerint azonban a katonai szuperhatalom valódi oka a félelem volt. Nem engedhette meg, hogy orvosi úton föléjük kerekedjenek. Betegesen rettegtek a biológiai fegyverektől.

Ebben a feszült helyzetben a világ egyetlen békésnek mondható pontja az Angol-Ír-Skót Egyesült Királyság volt (EIS Kindom). A szigetországok elszeparálták magukat a világtól, olyan pajzsot fejlesztettek ki, mellyel megvédték magukat az akkori technológia minden fegyverétől és támadásától. Bejutni szinte lehetetlen volt. Az Ausztrál genetikai módosítások tudományos adatai ide kerültek és további fejlesztéseket tettek.

A kutatás odáig terjedt, hogy egyetlen sejtből kész komplett három fogásos ételt tudtak készíteni az emberek számára, e mellett pedig a legtöbb állat és növényfajt regenerálták legalábbis egy-egy alfa változatát tárolták a szigetek valamelyikén elrejtett és titkosan őrzött rezervátumában.

Az EIS Kindom kulcsfontosságú szerepet játszott az élelmezésben, a nagy lépéselőnyt nem nézte jó szemmel az Amero-Kínai Egyesült Államok, de mivel számukra is fontossá vált a katonák és a hadsereg ellátása egyezményt kötöttek egymással. Ennek az egyezménynek az Euró-Afrikai Unió látta kárát, hiszen eddigi víz és megmaradt élőlénykészleteinek értéke jelentősen lecsökkent. Válságos helyzetbe kerültek, pedig már eddig is szorongatta az Nagy Kommunista Szövetség.

Egy váratlan kutatási eredmény ismét jó esélyeket mutatott az Euró-Afrikaiaknak. A genetikai módosítások és tudományos eredmények terén áttörő előrelépést fedeztek fel. Létrehozták az Embrionális önfejlődést.

A részletes biológiai mechanizmust a biológiai oktatóanyag tartalmazza. Tömören összefoglalva a földbe ültetett embriók biológiai fejlődés útján képesek megszületni, legyen ez növény, állat vagy ember. Az eljárásnak ebben a fejlesztési stádiumában egy hátránya volt. Az általános újjászületés előzetesen prognosztizált időintervalluma 50-100 év.

Az ötödik világkatasztrófát az Európában elültetett genetikailag módosított Új Ember (Humano Nouvo) robbantotta ki. A Nagy Kommunista Szövetség és az Amero-Kínai Egyesült Államok egyszerre támadták le az Euró-Afrikai Unió telepeit. A végső elkeseredésben az Unió katonai egységei visszatámadtak, és kirobbant az eddig is feszült helyzetben egy globális háború. Az EIS Kindom ki tudta vonni magát belőle, és egy szerencsés menekítő hadművelet során az eljárást kidolgozó professzorokból két főt sikerült megmenteniük, melyek az eljárás fejlesztésén dolgoztak és értek el eredményeket.

Az Új Ember, így ön is ennek az eljárásnak eredményeként élvezheti a Föld újra generált változatát.

Az Új Emberek Egyesült Tudományos Szervezetének Mesterséges Intelligencia Központi Egységét hallotta.

A nevem Mike. Az új időszámítás kezdete óta foglalkozom történelemmel. Kérem, válasszon eseményt, vagy évszámot…

The Earth-man

I’m participating in a course at Coursera.com Crafting an Effective Writer: Tools of the Trade this post made because of it, but it is not as simply as that: The second task was to write down ten verbs and adverbs and couple of sentences. Since I feel inspired I made the same as before, wrote an other story from ten verbs and adverbs. 

Verbs: occupy, release, love, wound, gnaw,  roar, whisper, hang, hide, close
Adverbs: slowly, furiously, suddenly, quietly, closely, strongly, deeply, wisely, quickly, lovely

PS: Well I have to admit after I finished writing the story, I recognised that I turned some verbs into adjectives/nouns, hope it is still acceptable. I have to say I like the story. What are you thinking what it is about, what’s the meaning of it for you?

Here is the story:

Somewhere deeply below the surface, there is a huge cave. This place is dark, the small black bats are always gnawing a rotten rodent. The cave is filled with rock-thorns, there are a lot which were more than three meter high. If you look between those thorns closely you will discover there is a cage hanging on a strong steel chain. In the cage there is man, if you notice him, he probably will try to hide. He is always wounded and fears. You couldn’t tell since when is he locked in there. Sometimes he roars strongly, but deep down there, there is no one able to hear him. He was once a real man, now just a shadow, locked in strongly with magic.

When he was young he was full with love and hope. He whispered closely to the humanity: I love you. He wanted to bring down the moon. He thought his life was perfect. One day a black-haired beautiful woman appeared next to him. She made a cloud before his eyes, he felt in love. As time passed slowly and quietly the black women occupied the man’s hearth. She ruled him. This happened so quickly no one really recognised it. Only few human were able to whispered into his ears:

  • Tell me what’s wrong, we can solve any problem wisely.

These humans were too patient. One day they repeated the question, and then they got the answer. The man answered furiously:

  • None of your business, you better release me, I don’t love you any more.

He tossed away his former love, humanity, the few humans were crying quietly. The man left the building and found his black-haired love.

He wasn’t recognised that that what this witch wanted. The lovely black-haired woman was an evil creature. When the man told to the woman that he left his former love and want to marry her, the pretty face suddenly changed into an ugly smiling monster. She quickly locked deep down the man into the cave and she locked his soul in the cage. When the witch wants to eat she comes down to the man and cuts out a small peace from his soul.

Somewhere deeply down, below the surface, there is a huge cave. Between the huge rock-thorns there is a cage. In it a man asking for help quietly. He is crying and hoping, but his prayer barely touching people hearth. The soul of the earth is locked deep down and he is wounded and fears, that humanity will kill him. But beware, because, deeply down he is collecting his strength, he knows humanity sent the black-haired women. He is patient, but once he will break out, no one will survive his anger…

(2013.05.19)

The robber

I’m participating in a course at Coursera.com Crafting an Effective Writer: Tools of the Trade this post made because of it, but it is not as simply as that: The main task was is to write down 10 nouns and 10 adjectives. As a writer I wanted more, so I wrote a story around it.

Nouns: stamp, pen, glass, table, water, music, speech, plants, home, woman
Adjectives: blue, darkness, transparent, sputtering, loud, tuneful, green, sad, dreamy  

And here is the story:

She raised her hand and slapped on the table. She repeated it again and again. The hand was dirty, the blue ink covered it everywhere. The woman in the post office was alone. She made the monotone work, used the stamp to validate the letters, without noticing there was already late. Everywhere around was dark. The woman suddenly stopped her work, picked up a pen, and wrote down a word on a small paper. She have taken the paper and put it in his pocket and stood up. In the darkness she moved across the building. She was sad, because she couldn’t hear a tuneful music, meaningless speeches or spluttering papers. The post office was waiting. Suddenly the woman saw a shadow. A robber have broken the big window, there was glass everywhere. He was wearing a transparent stocking and he was behind the green plant, a hibiscus tree. The woman noticed him, she was not afraid, she was old enough to seen so many robbers, so she really could tell what kind of robber he was. She moved thought the darkness with a dreamy face to the hibiscus tree and sad in a loud and aggressive temper:

–          You’re late Gardener, plant was already watered, you better go and leave the place.

The young boy who was the robber got afraid. This was the first time he ever tried to rob out a place. When he recognised what was he doing he felt himself guilty and stupid. The young boy turned around and tried to go home, but the old woman caught his hand, so he wasn’t able to escape. The woman have taken out the small paper from his pocket, and handed it to the robber. The young boy was confused a little bit but accepted the paper.

The woman released the boy hand and turned around, walked to home. The fallen robber looked back all time, he was afraid he will meet with someone, but he wasn’t, he arrived successfully under the bridge, where his home was.

He nearly forgot the paper, but he realised that he was still holding it in his hand. He opened it slowly and read the only word, that was written on it with big capitals: BELIEVE…

(2013.05.17)

The first task – When some misery choose you

I always like to try out new things. That’s how Coursera started for me. I’m a student in a course: English Composition I: Achieving Expertise.

The first task was to introduce yourself in a 300 word long essay. So I came up the idea about the Knower, and the shadows of different things they might choose you or just touch you.

When some misery choose you

Bodies walks around on the Earth. They got souls and behavior  Maybe they do have some talent, maybe they just live the must have life. It happens a lot when a shadow asking for guidance from the Knower. The Knower knows everything. In the year of 2000 a white shadow wanted to know about a soul and his body. This human called Zoltan. The shadow flew to the Knower and asked it:

  • Please tell me about that human being!

The Knower looked down and said:

  • Don’t waste your time, just an ordinary being. He is boring, but I can show you other, like the soul next to him…

  • No – reacted the shadow. – I want to see his inner side.

  • You know it, I warned you.

The Knower searched for the right glass, took on and started to read from that human soul.

  • A sort of polymath, he still open minded and as I see he will never grow up. He is interested in the world, got ideas, dreams and nightmares. He really wanted to create and share something. The best is if it’s usable or just fun. He is as crazy as his timeline, but if he can pick a scene from your life, or got an idea to share, he will definitely do it for you. He is not expert in English neither in his mother language but he wants to learn lifelong.
  • What else can you read? – asked the shadow.

The Knower changed his glass and continued:

  • He got interest in the field of Adult education, so he learns. On the other hand he works with numbers, peoples. He do work hard, but he likes it. You can trust to him, his soul is still open for other ones… Nothing really valuable, finished the Knower.
  • Maybe… – answered the shadow of the writing and flew into Zoltan’s body…

 

/The story changed a bit since i posted in Coursera page/

The woman on the side of the roadway

The idea came, when I was cycling. I saw a woman crossing the road. She was trapped halfway. From that time, like poison this story wanted to be born. It wanted something from me. I even  couldn’t go to sleep. So It is real fresh, but I have done it.

She stood there, on the very edge of the roadway. Her long curly hair were blowing in the wind of the passing cars. If you looked in her face you could see sadness. Her brown eyes used to be a gem, but now you can read hopelessness and crying, without tears. None of the car drivers none of the few walkers around seemed to notice the woman. She stood there and waited timelessly.

The young Charles was a handsome man, with true empathy and vitality. He was clever and tall. His black hair and barely visible moustache were happy, as the whole man was. This young man was an explorer of the world. He liked to walk and just think or watch the crowd. Once he headed on the road, he never had been before. He was watching the cars.

“Toyota Corolla” “Volkswagen Golf”…-he thought.

He had the profession telling what kind of car he saw, so he played this childish game alone until he realized the woman. He never ever saw such a beautiful woman before, he was afraid that she would hurt if he stood so closely to the road, so he walked to her and asked:

– Sorry my lady, but it’s better to move backward a bit, a car may hurt you.

 

The woman didn’t answer, not even move. When Charles tried to touch her wrist, his hand moved through her body, and landed next to his own thigh. He was so surprised. All of a sudden he felt fear:. “It’s a ghost” – thought and he ran and didn’t stop until he reached his family home.

The next morning the weather was crying. Charles remembered the woman and he saw, the weather was as sad as that ghost. So he got a plan, and decided to visit her. He packed up all his bravery and raincoat, and headed to the road. As he thought nothing changed. The woman stood there, and mumbled. He didn’t realize it yesterday, but now he tried to listen to it. He stood there so long time that his shoes got wet. His patience was successful, he was able to listen what the woman said. It was a poem, which was repeated over and over again:

He can’t see me more,
can’t hurt me more.
I can’t love him either,
he’s gone with the darker.

But I own the existence,
Mine is the pain
I’ll step down the road
Again, again, again.

She didn’t make that step, but Charles knew she definitely did it once. Since the man couldn’t reach the woman, he tried to speak to her and apologise:

– Sorry young lady for my further behaviour. I was scared first, but I  want to help you. Why are you so sad? What happened to you? Why did you kill yourself on this road?

There was still no answer but the rain stopped. Charles barley even remembered how long he had been there, but the day after tomorrow he came again, but it ended with same result. He decided, that he would not give up. So he brought flowers to the lady, told her stories from his past. He also brought a newspaper and romantic books, read to her. And in one day the woman turned to her head to him. She looked sad, but she was beautiful, even if she was dead. She whispered, hardly, and slowly, and some fear from her voice:

– What do you want from me? You want to laugh at me, or trow stones at me! Do it! I can’t feel them now, I’m just a soul of a long-time forgotten body.

 

Charles was surprised but satisfied. He got the spirit to talk. He said:

– No my lady, I would never do that. What I want is to listen to your story, and if it possible see your smile.

 

– Why should I smile to you, when no one cares about me? Why do you want to know what happened to me? – asked the lady accusingly.

– I believe you have to smile at you, I know I can learn and give towards your story, so no other poor woman will make the same mistake. – answered Charles.

 

– They do this over and over again. Man or woman, never learning from histories, they don’t even realize sadness, poverty and don’t even believe in ghosts.

 

– But I do.

 

– Well than, I’ll tell you my story if you promise me something. After I finished it, you’ll go away and you’ll never ask me again other silly questions.

 

– I agree to your terms, tell me please, what happened to your life?

 

– I’ve got a beautiful life, and a happy childhood, until my father died. When he passed, I couldn’t forget him, I was sad, like now I am all the time. Two years after my father’s death I met a handsome gentleman, Warn. We fell in love at first sight. We laughed and cried together a lot, slowly I could forget my loss, and I felt happy again. After living together for ten years he came home from his job and told me: “You are so strange to me, who are you? What happened to my love? We are too different I can’t stay by your side anymore.” It came all of a sudden, he didn’t let me to answer or react. I wanted to know what happened to him, why he said that. I followed him like a spy, but I wish I never saw what I did. He was kissing a black haired woman, who came from a wealthier family. I could hear him telling her the same promises and compliments. I came to this place, I threw myself in front of a train… You’ve got what you’ve asked for. Now leave me alone.

 

Charles looked into the woman sad eyes, and he wanted to hug her, since he couldn’t done that, so he put a simple white flower to the ground and said:

– This is yours for the story, thank you. As I promised I’ll not ask you, just tell you one thing. You’re not alone, and you’re not a strange alien. I wanted to take care of you and help you, I wanted to save you. I believe you aren’t alone and not even strange or different. You’re just lonely and broken hearted, and you deserve some care and kindness, as all human does.

 

The woman turned her face back to the road. She didn’t answer, but started to mumble:

He can’t see me more,
can’t hurt me more.
But I can still have love,
I can have care.

I own the trust,
Mine is the flower
I’ll step down the road
it will end again.

The woman stepped off the edge of the roadway, a Peugeot wade through her soul. The apparition disappeared. Charles watched over the whole scene. He was able to saw the woman, she looked down and smiled to him one last time…

(2013.03.13)

The Beast

Ok. I tell the story shortly and clearly. This idea came, when I heard a couple making love. The woman seems not liked the idea, but she was the louder at the end. Since I could not sleep, I wrote this:

                As the antelope runs from his life from the lion so did the woman from her persecutor. The beast ran faster than the wind, but he was unable to reach the woman. She was scared, her hearth were pounding hard, her clothes, which was a light nightshirt, were split. Her uncovered legs were bitten by stinging-nettle. The beast started to catch up the running beauty, slowly but continuously. First when she felt down, she saw her love. Whatever she tried were pointless, could not save him. This was the time when she saw the beast, who sliced the women clothes into two parts. What’s happening, where am I? What this evil thing wants from me, why now and here? Whatever she tried, were not able to refuse, the beast knew what she wanted, he read from her mind. The devil tried to pull her closer to his body, the woman tried to escape, with no hope. On a sudden lucky second she caught a wood root, and tried to pull herself away, but the devil  still came closer and closer, the woman could felt the sweat . On her last try, she were able to escape from the devil’s claws , just in the right time, if she could not do that, would be the prisoner of the devil forever. The beast roared, but finished following the woman.

…After that the two person separated, the woman moaned one last time. She embraced and kissed her love then stretched out on the bed, she smiled and where totally satisfied…