Az extrémitás kimaxolva – 24H Extreme Burgenland

2015.01.30-2015.01.31 – 24h Extreme Burgenland

A Fertő-tó mindenkinek mást jelent. Valaki a madarakat lesi, vagy kerékpározik az úton, finom borokat kostól. Az én ismeretségem a tóval 2014-ben kezdődött. Persze azért elég erős túlzás, hogy megismertem a tavat. Ugyanis tavaly találkoztam először az Extreme Tour Burgenland-dal.

Három barát ötlete alapján alakult ki ez a szép ötlet: Gyalogoljuk körbe a Fertő-tavat. Télen. 24 órán belül.

Megszületett az extrémitás, 2014-ben 600 induló volt és rettentően jó élményekkel távoztam. Sikerült 22 órán belül megtennem a 111 km-es távot. A terep főleg jegyes, havas volt, kissé szeles. Meg is ígértem magamnak rögtön: Lesz, ami lesz jövőre is elmegyek erre a túrára.

2015-ben 1200 indulót fogadott a túra. Azért mindent elárul az, hogy 3 nap alatt fogytak el a helyek a túrára. Én az 1158-as sorszámot kaptam.

Gyorsan kerestem fuvart, mert nem szerettem volna, ha nem lesz helyem, Géza nagy kisbusza rettentően jó választásnak bizonyult, mert kényelmes volt, szinte el tudtam benne feküdni.

Elérkezett a várt nap, éjfélkor indultunk el Oggau-ba. Az út hosszát kihasználtam és még kicsit ráaludtam a délutáni alvásra. A tavalyi tapasztalatok azt mutatták, hogy sokkal jobb, ha az ember jól kipihenten érkezik, 120 km-hez kell az energia.

A rajtban aztán a szokásos pompa fogadott. Átvettük a rajtcsomagot, amely tartalmazta az oklevelet, a jelvényt, plakátot, rengeteg finomságot. E mellett természetesen ott volt még a svédasztalos reggeli.

Egy 10 literes táskát töltöttem meg főleg egészségügyi felszereléssel, esőkabáttal. 2 fél literes palackot raktam bele és jó pár gyümölcs-energia szeletet. Többre nem volt szükségem, hiszen tisztában voltam vele, hogy az ellenőrző pontok megfelelő távolságban vannak egymástól, így probléma nem lehet azzal, hogy eléhezek vagy kiszáradok. Télen amúgy is kevesebb folyadékra van szükségem.

Az 1200 Fő rajtpisztoly dördülésre elindult, és én pedig, Peti barátommal elindultam futva. Az első 10-15 km-t így tettem meg. Csak úgy hasítottam a levegőt, mint egy lövedék. Legalábbis így éreztem. Sok terepfutóval együtt mentem, de a futás nem az én sportom, így fokozatosan lemaradtam és maradtam inkább a gyors gyaloglásnál. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy nagyon sokáig tartottam a 7-es átlagot.

Igazából nem is a sebesség a lényeg a túrán, hanem az élmény és a kitartás. Magának a túrának olyan lenyűgöző hangulata volt 2014-ben, hogy ezért jöttem el 2015-ben is. Egy év alatt vajon mennyit fejlődik az ember, ha folyamatosan túrázik? Mennyire zavarja a szélsőséges időjárás?

Túráztam már ennél zordabb időben… Ugyanis eleredt az eső, majd a havas eső, 5 cm hópelyhek képében még hó is. Talán mindent elmond, az, hogy 800-an adták fel Apetlon-ban.

A zord idő tűrését még Sára Péter ifjú sporttárssal tapasztalhattam meg. Akkor egy 125 km-es (szintes) túrát tettem meg, most egy sokkal nehezebb volt a cél: 111 km beton, jég és hó, sík terep. A hegy nem készíti ki a lábad ennyire, mint ez a túra. Az elme és a fizikai állóképesség harca volt. Sok minden dől el fejben, nem gondoltam egyszer se arra, milyen jó lenne feladni.

Hagytam, hogy a túra hangulata magával ragadjon. Még így esőben is jól éreztem magam. Hegyeskőnél utolértek ismerős magyar sporttársak, velük tartottam. Sanyika már sokszor támogatott jó kedvével és néhány szóval. Erzsivel még nem túráztam, de a vidám hangulatú hölgyről van szó, jó társaságnak és egy igazán jó húzóerőnek bizonyult. Annyira, hogy utolértük Annát, aki a női teljesítménytúrázók között az egyik legtöbbet teszi meg, a legkeményebb kombinációkat járja meg szerintem. Innen négyen mentünk tovább. Hol némán, hol beszélgettünk, az időjárás meg csak próbált megállítani minket, de mi haladtunk.

Elárulom a lábam nem tökéletes, ez időjárás kikezdi, nem beszélve a sík terepről. Még szürkületben értem be Neusiedl am See-be az általam csak „leveses pontnak” hívott helyre. Azért az egyes szám, mert nem tudtam teljesen utolérni a hármas fogatot. Pár perccel később értem be, de biztosítottam őket én jól vagyok, csak már nem megy a tempó, és nem a fejemben van a gond… Így, engedtem őket, menjenek, szép tempót diktáltak, simán beérnek éjfél előtt, (Nekem amúgy is éjfél volt az álomcél.)

Elárulom előre: Nem sikerült.

Mégsem bánom.

Hogy miért nem? Az utolsó 30 km számomra nehezebb lett, mint az előző 85. A bokám kezdett beállni. A pihenés utáni indulás egyre nehezebben ment. Az utolsó szakasz első felét, 15 km-t még simán mentem, nem volt nagyobb bajom, de a kényelmesebb 6 km/h óra azért jobban esett.

Megérkeztem Purbach am See-be. Az utolsó fedett pont. Forró tea, hatalmas adag leves. Még pálinkát is kaptam osztrák sporttársaktól. Ismét töltődtem, a bíztatás, mosolygás és sok segítség miatt. Ismét kunyeráltam magnéziumot (jól otthon felejtettem, pedig fontos lett volna), biztos ez is segített.

A bokámnak viszont 1 km kellett ahhoz, hogy számomra is megfelelően bemelegedjen. Utólag ránézve a telefonom segítségével mért útvonal adatra nem ezt lehet látni, de az biztos, hogy az utolsó 10 km sikerült a leglassabban. Ez azért is volt, mert elfáradtam, de a tervezett időt nagyon jól tartottam, így menni akartam. Egy 5-ös átlag kellett, hogy éjfélre beérjek. Az út viszont szelessé vált, a terep, jegesebb és technikásabb része következett. Menthetetlenül belassultam. Próbáltam magam rávenni a gyorsabb mozgásra, de a szervezet nem engedte.

Az utolsó részen már terhelni sem úgy terheltem a lábam, ahogy azt szoktam. A technikás, csúszós, nehéz terep igazán meggyötört. Végig akartam menni ez nem volt kérdés. Sokáig úgy gondoltam menni fog ez, meglesz az éjfél. Aztán jött a térdfájás és rá még a cipőm is már kezdett megszáradni, ami azzal járt, hogy a talpamon éreztem egy elég jelentős nagyságú vízhólyagot is. (rosszabb volt, vérhólyag). Bal lábamon a térd nem hajlik, jobb talpamra nem mindig tudok jól lépni, nem baj… ez semmi, járni tudok. Fejben realizáltam az esélyeimet, és úgy döntöttem nem érdekel az éjfél, így a fejben kitűzött cél leengedése mellett szépen bebicegtem a célba. Próbálkoztam kikerülni az állapotból, nem tudom mi kellett volna ide, erőm lett volna még, egyszerűen az ugyanazon izomcsoport mozgása és ilyen irányú hideg és változatos megterhelése végett bemondta az unalmast.

0:23 körül értem be. Még a cél fogadó bizottság se látott. Csak mikor már ott voltam. Megérkeztem. Bent vagyok és megcsináltam. Nah, ekkor már azért örültem, persze a fájdalom nem nagyon múlt el. Keveset ittam, de nem tudtam enni. Sokan segítettek csomagot keresni, támogatni. Az idegek felmondják a szolgálatot. Nem voltam türelmes. Talán túl kedves sem. De köszönöm, mindenkinek a türelmét, aki ezt viselte, és segített, világított, teát adott, csomagot keresett…

Géza automobiljába belekeveredtem, itt már kértem fájdalomcsillapítót. (Az autóban azért nem a legkényelmesebb pihentetni a lábakat). Félálomban, sajgó lábbal aludtam el…

Hihetetlen élmény volt ez ismét. Hazaértem, túléltem, megcsináltam, ráadásul elég kemény időben. A felszerelésem szerintem egész jó volt. A lábam kell jobban védeni a megfázástól. Legyőztem magamat, ismét a határaimat feszegettem, megszenvedtem érte, de megérte. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe, hogy nem megyek jövőre, mert szinte azonnal mondanám, hogy de, biztos megyek. Viszont az élet ki tudja, milyen kihívásokat hoz addig…

Az Extreme Burgenland szervezőinek, szolgáltatóinak minden tisztelet. A szervezés, jelzés tökéletes, a Fertő-tó értékeiből bár nem sokat láttam megint, de azt tudom, hogy melegebb időben ide visszajövök – szigorúan kerékpárral – és kiélvezem a szépségeit…

Advertisements

ISZINIK – 100-asért a…

A Túra időpontja: 2013.11.23
Túra adatai: http://teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/tura?id=4915

Sokan kérdezték már tőlem az eddigi túrák alkalmával. Kinizsin voltál már? Én meg mondom nekik teljesen ártatlanul, hogy nem. Sőt, ha bevallottam volna, hogy sokáig azt se tudtam miről van szó, azt hiszem nagyon néztek volna. A Kinizsi 100 ugyanis az egyik legelső teljesítménytúra, amit mind a mai napig megszerveznek. Budapestről 100 km-es gyaloglást végzel Tatáig.

Erre vonatkozóan van is egy blog és egy kedves túratárs is, Csetneki Sándor, aki büszkén felvállalja Kinizsi szeretetét. Mit szeretet, imádat.

Mondanom sem kell, amint egy-egy „kocaturista” megtudta, hogy én még nem voltam Kinizsin, nem voltam ember. Persze az már mit se számított, hogy voltam már két másik százas túrán, esetenként keményebbeken, mint a szóban forgó. Azt nem annyira ismerik. Mindegy is, számomra ez nem volt lényeges. Kinizsi ide, vagy oda, rengeteg szebbnél szebb túrán vettem részt, és még igazán nem is túráztam sokat.

Az ISZINIK 100, mint neve is mutatja a Kinizsi szó fordítottjából ered. Nem véletlen, mert a túra útvonalának visszafelé való megtételére vállalkozik, aki elindul rajta. Mivel maga a túra többször is módosult útvonalon haladt, az egyik régebbi útvonalvezetést használják a szervezők.

A különbség továbbá még az, hogy nem jelvényt kap az ember, illetve van szolgáltatás is a túrán. Ráadásul legendás szolgáltató pont az ún. Sistergő pontja. Ezen kívül Hotdog Man-től is kapunk egy Hot Dogot (benne van a nevezési díjban)

Természetesen lehet elemezni, vajon melyik a nehezem, de 50 km-es túra felett már én nem igen tennék különbséget, csak kitartás kérdése. Azért megjegyezném, hogy a Kinizsivel épp áttételes napon van, így jóval hosszabb már az éjszaka, sokkal rövidem időszak az amit nappal mész. Emellett pedig az első 50 Km lényegi szinttől eléggé mentes. Az igazán nagy kapaszkodók csak a táv második felén találhatóak, élén a Nagy-Getével.

Az én történetem az ISZINIK-kel már a vonaton kezdődött. Sárga sapkában Henrik várta a nevezőket, lehetett nagyban nevezni, ami remek ötlet volt, így mire Szárligetre értünk, nem csak a MÁV ellenőr kezelte le a jegyet, de neked is már csak a rajtolással kellett törődni szinte.

Szárligeten aztán tömegrajt. Az ilyen események eddig is tetszettek. Ismerős és ismeretlen emberek, haverok, barátok, olyan emberek, akikre felnézek. Mindenki itt van és várja, hogy elindítsanak minket. Aztán jön egy rövid szónoklat. S mint akit puskából lőttek volna magam is elindulok kocogva. Magam se tudom, miért futok, de visz az emberáradat. A széles utca hamar keskeny erdősávvá változik. Itt előzni szinte lehetetlen. Még jó, hogy előre siettem, így se lehet saját tempóban menni, mert vagy te előznél, vagy téged előznének.

A Kinizsihez képest pedig jóval kevesebben vannak „csupán” 2-300-an a rövidebb távosokkal együtt. Saját szemmel nézve úgy haladtam, mint a veszett egér. 9 óra alatt tettem meg az első 50 Km-t s bár sötét volt, mire a fél-távhoz értem, mégis iszonyat erősnek éreztem magam. Persze Ekkor jött a fekete leves. Megjöttek a hegyek, vagyis inkább én értem el őket. A Nagy-Gete megmászása csúszós és kemény volt. Na azt hiszem valahol itt találtam ki Sziszi és Niki történetét. (ISZINIK) Sziszi, könnyen meghódítható volt, na de Niki… Küzdeni kellett érte rendesen.

Dorogra beérve igazán fáradtnak éreztem magam és nagyon fájt a lábam, annyira, hogy valakitől Algopyrint kellett kérnem. Később elég erős gyanúm lett, hogy az IT ízületem gyulladt be, majd egy hónapig fájt folyamatosan ugyanott, de ennek ellenére nem adtam fel, mentem tovább.

Itt jut eszébe az embernek az a szakállas vicc, miszerint fáj a lába? Amputálja! Én inkább hagytam hagy fájjon, fásliztam, térdvédőztem. Fásli és térvédőztem. Valahogy elbotorkáltam. Mondani se kell ez úgy hiányzott, mint, a kamasznak a hátsóján egy pattanás.

Sistergő pontjára értem. Nem tudom hogyan. Nem tudom mikor. Esőre állt. Már hallottam legendákat. Mindenki áradozott a pontról. Nem túloztak. Reflektorok világítottak, Forralt boros tea, Foghagymás zsíros kenyér, házi körözöttes, Folyamatosan pucolt mandarin. Korlátlan mennyiségben, amíg bírod. Itt fontos, hogy felállj, ha nem teszed, nem jutsz be. Pedig már 20 km-nél is kevesebb van.

Csobánka körül aztán elered az eső. Az utolsó kilométereket már csak azért is sietve tettem meg (önmagamhoz képest rohanva).

Az első 100 km-es túrám, amit 24 órán belől bőven megcsináltam. Büszke voltam magamra. Fáradt és csurom víz. A célban még egy utolsót merítettem a telefonomon az által, hogy a QR-kódos rendszerrel beolvastam az utolsó célt is. Bányahegyen nem volt térerő, egyébként remekül működött.

Bár se Sziszivel se Nikivel nem találkoztam a túra alatt, azért egy jó szervezéssel és egy nagy kihívással igen.

Túrista Kékszalag Maxi (110) – Bizonyítás magamnak

A Túra időpontja: 2013.09.07-08.
Túra adatai: http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/tura?id=4800
Képek megtekintése

Az előző túrához képest kimaradt egy hét. Furcsa volt ezt a mondatot a fejemben hallani akkor. Valami nagyon hiányzott. Ami az igazsághoz hozzátartozik, hogy visszafordíthatatlanul megszerettem a teljesítménytúrázást, és innentől kezdve számítom a túrafüggésemet. Nem az számított, hogy mennyit, vagy hogy milyen ellátású túrát menjek, hanem az, hogy legalább heti egyszer gyalogoljak.

A hét kimaradást is az indokolta, hogy egy kátyúban megakadt a kerékpárom kereke és jól ráestem kerékpárostul egyik lábamra. Szerencsére nem tört el, de rendesen megrándult és fájt. Az orvos akivel éppen megnézettem nem javallotta a túrázást, így pihentettem.

Több dolog miatt is úgy éreztem ezen a túrán el kell indulnom. Egyrészt bosszantott, hogy bármilyen távot is megyek, mindig utána napokig fájt a lábam, gyengének éreztem magam, pedig semmit nem csináltam, mint gyalogoltam. A másik ok pedig az volt, hogy rájöttem, a szintidőn belüli teljesítés bőve elegendő ahhoz, hogy a tájat, és annak szépségeit megismerjem, és megcsodáljam. Ez az idő persze nem elég ahhoz, hogy órákat piknikezzél egy kilátóban, vagy letérj róla, mert a közelben van egy építészeti, vagy természeti kincs, viszont arra tud sarkallni, hogy vissza-visszatérj a tájra.

Egy harmadik okom is volt, hogy ezt a túrát én meg akartam tenni: Bizonyítani akartam, hogy 24 órán belüli 100 km-ert igen is teljesíteni tudok. Igaz, a Kékszalag maxi 110 km és 27 óra volt a szintidő, tehát most ez volt a cél. Nem volt kinek bizonyítani, magamnak akartam ezt a teljesítést.

Az eddigi leghosszabb túrámra tömegközlekedéssel jutottam el. A Magyarkútra érkező vonat roskadásig megtelt a túrázókkal. A tömegrajt miatt mindenki ugyanazzal a járattal jött. Ez volt az első olyan túra, ahol tömegrajtban indulhattam, itt láttam több túrázót is akiről már halottam, így láttam például Rudolf Istvánt akinek 1000 mérföldes teljesítéséről volt hangos a túratársadalom.[link]

A hatalmas tömeg rajtja kicsit kaotikusra sikeredett, már a nevezésnél is egymás lábára léptek az emberek. Az itiner, meglepően szűkszavú volt. Az útvonalleírás nem tartalmazott csak ennyit: OKT.

Persze, hogy hallottam már az Országos Kéktúráról, azzal is tisztában voltam, hogy ez azt jelenti, hogy a kék sáv jelzést kell követni (K). Ekkor még nem voltam jó jelzéskövető, sokszor tévedtem el, az útvonalat nem ismertem, így a K- egyes hírtelen kanyarjait, vagy rosszabbul festett szakaszait könnyen be is nézhettem (meg is tettem néhányszor)

A Börzsönyi-hegységből induló túra szép időben zajlott le, ahogy haladtam úgy tűntek el a kilométerek mögülem. Nem mertem gyorsan menni, féltem attól, hogy a térdem nem fogja bírni, bár az esés okozta fájdalmat már nem éreztem.

Annyira szép látvány volt felmenni a kilátóba, körülnézni, fotózni. Az este folyamán ismét társultam, nem egyedül mentem, hisz nem voltam biztos a dolgomban. Naivan úgy gondoltam, hogy a fényvisszaverő kockákat a túrára rakták ki, ez egy hosszú szakaszon még rendben is volt, viszont sajnos ki kellett derülnie, hogy nem jó felé megyünk. Szerencsére mi nem tettünk meg akkora kitérőt, mint azok akik már visszafelé jöttek, hogy minél gyorsabban az eredeti útvonalra térjenek.

Dobogókőn sikerült letérnem az Országos Kéktúra festéséről, így újra felvezettem a társaságot Dobogókőre. Biztos nagyon örültek nekem, hát még én, hogy mennyire ügyetlen vagyok.

A túra során azért szerencsére sok új embert ismertem meg, egyik kollégámmal is itt találkoztam, és van, hogy együtt túrázunk. Sokan hagytak le, volt mikor nekem is sikerült beérni másokat. Így lehetett az, hogy valakit félig alvó állapotban találtunk az utolsó hegymenet emelkedője előtt.

A végére egyedül maradtam. Lemaradtak? Előrementek? Mindegy egyedül voltam. Hűvösvölgynél már nagyon bosszantott, hogy mikor érek be, ott akartam lenni, ráadásul, a szintidőből is kifutok…

Egyszerűen fájt a talpam. Igen a talpam, nem a térdem nem a bokám ami szokott, hanem a talpam. Megláttam egy idős embert aki épp a reggeli kocogását végezte a Hűvösvölgyben. A következő monológ játszott le közte és közöttem. (hangosan)

 

  • Szép jó reggelt! Megengedi, hogy maga mellett fussak egy darabon?
  • (nincs válasz)
  • Remek! Köszönöm, milyen szép a napunk!
  • (már nem vártam választ

 

Nem tudom mi ütött belém, de elkezdtem először kocogni, majd futni. Addig futottam, amíg az erdős részen voltam. Milyen hosszú volt az? Nem tudom, hisz nem szoktam futni, számomra hosszúnak tűnt. Majd megérkezett a beton, és az utolsó emelkedő.

 

Az összes emelkedő közül talán ez volt a leghosszabb számomra. Balra néztem és ott volt a cél. Páran még lődörögtek, nem sokan, azt is tudtam vannak még mögöttem, így mondtam, hogy őket azért várják már meg, küzdenek, nemsokára itt lesznek. Örökkévalóságnak tűnt az a nemsokára…

 

27:10-percet számoltam én. A teljesítésemet elfogadták, örültem neki, hisz megküzdöttem vele, minden erőmet beleadtam. Mégsem lehettem maradéktalanul boldog. Még tartozom magamnak egy szintidőn belüli teljesítéssel. Saját magamnak be kell bizonyítani, megy ez jobban is…

Hát így kezdődik a túrafüggés, legalábbis számomra. Ezen a túrán kaptam amúgy a legtöbb lapot 2 emléklap 1 oklevél.

Palóc Expedíció 100 – Az első százas

A Túra időpontja: 2013.08.18-2013.08.19
Túra adatai: http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/tura?id=4768
Képek megtekintése

Nem voltam még a Cserhátban. A sikeres Pomáz Körül-Belül túra után olyan lendületet kaptam, hogy kíváncsi voltam vajon menne-e hosszabb táv? Képes lennék-e egy 100 km-es túrát végigmenni?

Sokáig féltem a 100 km-es távtól, nem bírtam elképzelni, hogy van aki képes ennyit sétálni, ráadásul 24 órán belül.

Erről a túráról sok jót lehetett hallani, nem volt elrettentő a szintkülönbség, végezetül a legnagyobb pozitívum, hogy két kört kell megtenni, aminél több ponton is van alkalmad átnevezni, lenevezni. Teljesen a biztonságra mentem. Jelentkeztem a 100-as távjára, de úgy voltam vele, meglátom, hogy leszek, 40 km-nél mi történik velem 60-nál. Így a biztonság érzete megmaradt, elég meleg volt így sok vízzel készültem, és még lejutni is sikerült a rajtba.

A rajtban már váltak a Palócnak öltözött szervezők. Sokan voltak, meglepően, pedig még a rajtidő messze volt. A rajtban ismerős emberek arca köszönt vissza, nevekkel még barátkoztam. Itt láttam Jeremcsuk Istvánt és Kimmel Pétert először, még a túra elején beszélgetni is próbáltam velük, ekkor még nem nagyon tudtam, hogy osszam be az erőmet ezért az elején elhúztam, a végén meg ők jóval előbb beértek.

A hely szépsége elvarázsolt, sokszor voltam egyedül, mégsem éreztem magam magányosan, a palócoknak öltözött pontőrök, a bőséges szolgáltatás nagyon jó volt. Az első kört hamar sikerült teljesíteni, számomra is meglepő módon szinte alig pihentem a célban, nem éreztem szükségét, mentem tovább a következő körben. Tudat alatt hajtottam magam, hogy minél tovább bírjam, amíg nem fáj a lábam addig jó, amíg jól érzem, magam addig menjek.

Nem volt rossz stratégia, de nem a leghatékonyabb. A túrák első felében kihajtottam magam ekkor még, és a végére már nem maradt túl sok energiám. A nagy meleg mellesleg jobban megterheli az embert, legalábbis engem mindenképp, mint ahogy elsőre gondoltam. Hiába ellátás, saját felszerelésből való pótlás azért a hosszú táv csak-csak kimerítő.

Eljutva az utolsó lehetséges rövidítési/átnevezési ponthoz, nem éreztem magam annyira fáradtnak, hogy azt mondjam, most fel kell adni. Annyit éreztem, hogy igen gyalogoltam már eleget, de a maradék kilométer már bele fog férni, ki fogom bírni. Sokszor mondják, hogy fejben dől el egy túra igazán, itt a makacsságom, a kitartásom egyértelműen győzött a test jelzései felett.

Lassan kezdett besötétedni és én nem tudtam mihez kezdjek egyedül. Nem nagyon volt kedvem egy teljesen ismeretlen tájon magányosan bolyongani. Szerencsére csatlakozhattam egy kis társasághoz, és akármilyen volt is a tempó igyekeztem tartani. A társaság hol megállt, hol nagyon ment, számomra kényelmetlen volt mindig állni majd menni.

Az utolsó nagy emelkedő volt a Nagy-hegy, ez az andezit ömléséről híres hegyből sokat nem láttam, annyira nem, hogy még a turistautat és az ösvényt sem lehetett észre venni, így konkrétan megérzésre toronyirányt mentem fel és a bokrok között bukkantam fel, ahol már várt a társaság.

Mikor újra kivilágosodott, már mindenki bátrabban haladt, ismert útvonalak is voltak, de ezt én nem érzékeltem, a társaság szétszakadt és én is egyedül fejeztem be a végén a túrát.

A nagy meleg miatt kitolták a szintidőt 25 órára, ez volt az én szerencsém 24 óra 20 perc alatt sikerült beérnem, így elfogadták a teljesítést én nagyon örültem annak, hogy képes voltam ennek a túrának a teljesítésére.

A Cserhátba beleszerettem, nagyon szépen vezetett, jól ellátású túra volt. Bár nagyon elfáradtam, a lábaim napokig sajogtak, mégis nagyon örültem annak, hogy sikerült ezt a túrát megcsinálnom.