Az extrémitás kimaxolva – 24H Extreme Burgenland


2015.01.30-2015.01.31 – 24h Extreme Burgenland

A Fertő-tó mindenkinek mást jelent. Valaki a madarakat lesi, vagy kerékpározik az úton, finom borokat kostól. Az én ismeretségem a tóval 2014-ben kezdődött. Persze azért elég erős túlzás, hogy megismertem a tavat. Ugyanis tavaly találkoztam először az Extreme Tour Burgenland-dal.

Három barát ötlete alapján alakult ki ez a szép ötlet: Gyalogoljuk körbe a Fertő-tavat. Télen. 24 órán belül.

Megszületett az extrémitás, 2014-ben 600 induló volt és rettentően jó élményekkel távoztam. Sikerült 22 órán belül megtennem a 111 km-es távot. A terep főleg jegyes, havas volt, kissé szeles. Meg is ígértem magamnak rögtön: Lesz, ami lesz jövőre is elmegyek erre a túrára.

2015-ben 1200 indulót fogadott a túra. Azért mindent elárul az, hogy 3 nap alatt fogytak el a helyek a túrára. Én az 1158-as sorszámot kaptam.

Gyorsan kerestem fuvart, mert nem szerettem volna, ha nem lesz helyem, Géza nagy kisbusza rettentően jó választásnak bizonyult, mert kényelmes volt, szinte el tudtam benne feküdni.

Elérkezett a várt nap, éjfélkor indultunk el Oggau-ba. Az út hosszát kihasználtam és még kicsit ráaludtam a délutáni alvásra. A tavalyi tapasztalatok azt mutatták, hogy sokkal jobb, ha az ember jól kipihenten érkezik, 120 km-hez kell az energia.

A rajtban aztán a szokásos pompa fogadott. Átvettük a rajtcsomagot, amely tartalmazta az oklevelet, a jelvényt, plakátot, rengeteg finomságot. E mellett természetesen ott volt még a svédasztalos reggeli.

Egy 10 literes táskát töltöttem meg főleg egészségügyi felszereléssel, esőkabáttal. 2 fél literes palackot raktam bele és jó pár gyümölcs-energia szeletet. Többre nem volt szükségem, hiszen tisztában voltam vele, hogy az ellenőrző pontok megfelelő távolságban vannak egymástól, így probléma nem lehet azzal, hogy eléhezek vagy kiszáradok. Télen amúgy is kevesebb folyadékra van szükségem.

Az 1200 Fő rajtpisztoly dördülésre elindult, és én pedig, Peti barátommal elindultam futva. Az első 10-15 km-t így tettem meg. Csak úgy hasítottam a levegőt, mint egy lövedék. Legalábbis így éreztem. Sok terepfutóval együtt mentem, de a futás nem az én sportom, így fokozatosan lemaradtam és maradtam inkább a gyors gyaloglásnál. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy nagyon sokáig tartottam a 7-es átlagot.

Igazából nem is a sebesség a lényeg a túrán, hanem az élmény és a kitartás. Magának a túrának olyan lenyűgöző hangulata volt 2014-ben, hogy ezért jöttem el 2015-ben is. Egy év alatt vajon mennyit fejlődik az ember, ha folyamatosan túrázik? Mennyire zavarja a szélsőséges időjárás?

Túráztam már ennél zordabb időben… Ugyanis eleredt az eső, majd a havas eső, 5 cm hópelyhek képében még hó is. Talán mindent elmond, az, hogy 800-an adták fel Apetlon-ban.

A zord idő tűrését még Sára Péter ifjú sporttárssal tapasztalhattam meg. Akkor egy 125 km-es (szintes) túrát tettem meg, most egy sokkal nehezebb volt a cél: 111 km beton, jég és hó, sík terep. A hegy nem készíti ki a lábad ennyire, mint ez a túra. Az elme és a fizikai állóképesség harca volt. Sok minden dől el fejben, nem gondoltam egyszer se arra, milyen jó lenne feladni.

Hagytam, hogy a túra hangulata magával ragadjon. Még így esőben is jól éreztem magam. Hegyeskőnél utolértek ismerős magyar sporttársak, velük tartottam. Sanyika már sokszor támogatott jó kedvével és néhány szóval. Erzsivel még nem túráztam, de a vidám hangulatú hölgyről van szó, jó társaságnak és egy igazán jó húzóerőnek bizonyult. Annyira, hogy utolértük Annát, aki a női teljesítménytúrázók között az egyik legtöbbet teszi meg, a legkeményebb kombinációkat járja meg szerintem. Innen négyen mentünk tovább. Hol némán, hol beszélgettünk, az időjárás meg csak próbált megállítani minket, de mi haladtunk.

Elárulom a lábam nem tökéletes, ez időjárás kikezdi, nem beszélve a sík terepről. Még szürkületben értem be Neusiedl am See-be az általam csak „leveses pontnak” hívott helyre. Azért az egyes szám, mert nem tudtam teljesen utolérni a hármas fogatot. Pár perccel később értem be, de biztosítottam őket én jól vagyok, csak már nem megy a tempó, és nem a fejemben van a gond… Így, engedtem őket, menjenek, szép tempót diktáltak, simán beérnek éjfél előtt, (Nekem amúgy is éjfél volt az álomcél.)

Elárulom előre: Nem sikerült.

Mégsem bánom.

Hogy miért nem? Az utolsó 30 km számomra nehezebb lett, mint az előző 85. A bokám kezdett beállni. A pihenés utáni indulás egyre nehezebben ment. Az utolsó szakasz első felét, 15 km-t még simán mentem, nem volt nagyobb bajom, de a kényelmesebb 6 km/h óra azért jobban esett.

Megérkeztem Purbach am See-be. Az utolsó fedett pont. Forró tea, hatalmas adag leves. Még pálinkát is kaptam osztrák sporttársaktól. Ismét töltődtem, a bíztatás, mosolygás és sok segítség miatt. Ismét kunyeráltam magnéziumot (jól otthon felejtettem, pedig fontos lett volna), biztos ez is segített.

A bokámnak viszont 1 km kellett ahhoz, hogy számomra is megfelelően bemelegedjen. Utólag ránézve a telefonom segítségével mért útvonal adatra nem ezt lehet látni, de az biztos, hogy az utolsó 10 km sikerült a leglassabban. Ez azért is volt, mert elfáradtam, de a tervezett időt nagyon jól tartottam, így menni akartam. Egy 5-ös átlag kellett, hogy éjfélre beérjek. Az út viszont szelessé vált, a terep, jegesebb és technikásabb része következett. Menthetetlenül belassultam. Próbáltam magam rávenni a gyorsabb mozgásra, de a szervezet nem engedte.

Az utolsó részen már terhelni sem úgy terheltem a lábam, ahogy azt szoktam. A technikás, csúszós, nehéz terep igazán meggyötört. Végig akartam menni ez nem volt kérdés. Sokáig úgy gondoltam menni fog ez, meglesz az éjfél. Aztán jött a térdfájás és rá még a cipőm is már kezdett megszáradni, ami azzal járt, hogy a talpamon éreztem egy elég jelentős nagyságú vízhólyagot is. (rosszabb volt, vérhólyag). Bal lábamon a térd nem hajlik, jobb talpamra nem mindig tudok jól lépni, nem baj… ez semmi, járni tudok. Fejben realizáltam az esélyeimet, és úgy döntöttem nem érdekel az éjfél, így a fejben kitűzött cél leengedése mellett szépen bebicegtem a célba. Próbálkoztam kikerülni az állapotból, nem tudom mi kellett volna ide, erőm lett volna még, egyszerűen az ugyanazon izomcsoport mozgása és ilyen irányú hideg és változatos megterhelése végett bemondta az unalmast.

0:23 körül értem be. Még a cél fogadó bizottság se látott. Csak mikor már ott voltam. Megérkeztem. Bent vagyok és megcsináltam. Nah, ekkor már azért örültem, persze a fájdalom nem nagyon múlt el. Keveset ittam, de nem tudtam enni. Sokan segítettek csomagot keresni, támogatni. Az idegek felmondják a szolgálatot. Nem voltam türelmes. Talán túl kedves sem. De köszönöm, mindenkinek a türelmét, aki ezt viselte, és segített, világított, teát adott, csomagot keresett…

Géza automobiljába belekeveredtem, itt már kértem fájdalomcsillapítót. (Az autóban azért nem a legkényelmesebb pihentetni a lábakat). Félálomban, sajgó lábbal aludtam el…

Hihetetlen élmény volt ez ismét. Hazaértem, túléltem, megcsináltam, ráadásul elég kemény időben. A felszerelésem szerintem egész jó volt. A lábam kell jobban védeni a megfázástól. Legyőztem magamat, ismét a határaimat feszegettem, megszenvedtem érte, de megérte. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe, hogy nem megyek jövőre, mert szinte azonnal mondanám, hogy de, biztos megyek. Viszont az élet ki tudja, milyen kihívásokat hoz addig…

Az Extreme Burgenland szervezőinek, szolgáltatóinak minden tisztelet. A szervezés, jelzés tökéletes, a Fertő-tó értékeiből bár nem sokat láttam megint, de azt tudom, hogy melegebb időben ide visszajövök – szigorúan kerékpárral – és kiélvezem a szépségeit…

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s