A tanulatlan felhő


Ez a kis mese egy örök érvényű tanulságot hordozhat magában, kíváncsi lennék kinek mit jelent a mondanivalója…

Az égbolt gyönyörű volt, tűzött nap. Úgy sütött le a földekre, olyan parancsolóan és fáradhatatlanul, hogy senki ember fia nem merte volna megkérdőjelezni azt, hogy ez az ő uralkodásának órája. Igazi forróság volt. A fák levelei meg-megsercentek a nagy hőségben. Az ember ilyenkor bizony vagy strandra megy, vagy inkább ki sem merészkedik, mert rögvest hőgutát kap. Az utcák épp ezért nagyon csendesek és elhagyatottak voltak. Az aszfalt is annyira megadta magát ennek a melegségnek, hogy ragacsossá és nyúlóssá vált. Egyedül egy magányos alak, egy kósza árnyék zavarta meg ezt a csendet. Egy ember sétált, örömmel és boldogsággal. Nem volt se célja, se fontos dolga, kíváncsi volt és fiatal. Örült végre a napnak, a melegnek, fittyet sem hányt annak fenyegető voltáról és urat parancsoló hangneméről. A kósza árnyék boldogan sétált, felnézett a napra, majd elmosolyodott. Meglátta mi következik sejtelmesen és alattomosan a naphoz. Egy kicsiny bárányfelhő volt. Ártatlan és romlatlan, olyan, mint ő maga. Mit sem tudott a nap uralkodásáról, nem is nézte, hogy szinte már-már sértés a jelenléte. Ő csak lassan vánszorgott tovább, ment előre egyenesen a nap elé. Az ember a földön figyelte a jelenetet. Követte a felhő útját, vagy a felhő követte az embert? A hőség azonban egyszer csak megérintette a felhőt. Akármilyen jámbor és lágy is volt, akármennyire áttetsző is, mégis csak a napnak a csökönyös úrnak nem mondhatott ellent. Szélei megperzselődtek, de derekasan kiállta próbát. A férfi egy tisztáshoz ért, ő sem vette észre magán, hogy vállai olyan pirosak, mint egy főtt homár. A felhőn, hű társán sem vett észre semmi változást. Nem azért, mert elfelejtette őt, hisz az már a része volt, egy darabja. Hanem azért mert olyan zenét hallott, amit még sose. Követte, határozottan s célirányosan haladt, nem tudott neki ellenállni. Ment és húzta magával a zene úgy, mint a felhő is egyre beljebb lopakodott a nap elé. Mikor a felhő teljesen eltakarta a napot Kicsit lehűlt a levegő. Ezt nem veszi észre senki, csak az, aki egy a természettel, akié maga a felhő is része volt. S hogy mit talált a férfi a zene forrásánál? Gyönyört, mámort és nimfákat. Egyesültek a tudatban, a zenében, a gyönyörben, a mámorban, egyesültek a szent napban, és ahogy egyre jobban ragadták a férfit magához a dalok, a mámor és a gyönyör, úgy kezdett a felhő párologni és elveszíteni alakját. A férfi csaknem teljesen elveszett, ezzel csaknem teljesen és önkényesen a nap nyerhetett volna, de a férfinak eszébe jutott lelke fontos része. Észben tartotta, milyen ajándékot és csodát adott neki az a kicsiny felhő, ebben a tűrhetetlen órában. Elszakította hát rab láncait, amit a nimfák rá kötöttek, megrázta a fejét és meglátta, hogy a zene mögött korbács van, a mámor valójában kín és az, ami a gyönyört ígérte méreg. Úgy futott, ahogy csak tudott, de nem kellett volna, mert a nimfák nem követhetik, csapdába ejthetik, de vissza nem tarthatják, ha egyszer felébredt. Futott loholt, vele együtt szárnyra kapott a kicsiny felhő, mely szinte minden porcikájában érezte még a nap hevességét és tüzességét. Mikor a férfi már annyira kifáradt, hogy lélegezni is alig tudott, elért az erdőbe, ahol már várták barátai és családja. A kicsiny felhő is haza érkezett, családjához, barátaihoz. Egyesült egy nagy készülődő zivatarban a nap ellen…

(2013.02.20)

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s